Nagyváradi modell a „mexikói valóságban”

Ciucur Losonczi Antonius

Februárban már özönleni kezdtek a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos riasztó hírek, ezért Sárközi István nagyváradi modell amerikai ügynöksége tudatosan választott egy olyan országot, ahol még nem mutatkoztak a jelei a pandémiának. Huszonhatodikán érkezett meg Mexikóvárosba, és hogy döntése helyesnek bizonyult, igazolta az, hogy körülbelül egy hónapig még dolgozhatott, illetve eljárhatott castingokra mielőtt a legtöbb cég bezárt volna. Azt a fajta karantént egyébként, amit nálunk, ott nem vezették be – magyarázta portálunknak Sárközi István. Véleménye szerint valószínűleg amiatt is, mert többen haltak volna éhen, mint a vírus okozta betegségben, annyi ott a szegény ember. A legtöbben abból élnek meg, hogy az utcán, vagy különféle étkezdében sütik a tacost.

A mexikói valóság egyébként majdnem olyan, mint ahogyan a filmélményeink alapján elképzeljük: bandaháborúk, kartellek, idegesítő mariachi zenészek mindenhol. Ugyanakkor a nagy lazaság közepette furcsa módon valahogy mégis fegyelmezettebbek az emberek, mint nálunk.

Egy leszámolásba amúgy beszélgetőalanyunk is majdnem belecsöppent: az egyik nap, amikor ment haza az üzletből, fegyverropogást hallott. Másnap az újságból tudta meg: mivel az egyik üzletnek a tulajdonosa, mely egy közeli utcában működött, nem akart védelmi pénzt fizetni, megtorlásként gépfegyveresek lőtték szét a boltját, majd gyújtották fel azt: halottak és sebesültek tanúskodtak ezáltal arról, hogy ki ott a főnök.

Azért az igazsághoz az is hozzátartozik: Mexikó nemcsak a bűnözők Mekkája, hanem a kultúra fogyasztóinak is kínál csemegéket. Sárközi István például meglátogatta a Frida Kahlo Múzeumot, az Azték Múzeumot és a Metropolitan Katedrálist, az azték piramisokat. Igazából valamennyi nagyobb közgyűjteményt megcsodált. Komolyabb óvintézkedések akkor még nem voltak, nyugodtan sétálhatott, körülbelül rá egy hétre kezdtek ott is megjelenni a beltérben hordott maszkok, illetve egy-egy üzletbe csak bizonyos számú vásárlót engedtek be. Ezzel együtt a megszorítások nem voltak olyan szigorúak, mint nálunk, és nem is vették ezeket annyira komolyan: az egyik alkalommal útbaigazítást kért és a kisegítője még a vállát is megfogta heves gesztikulálása közben. Úgy tapasztalta, hogy senki sem esett pánikba, mert a lakosság bízott a kormány intézkedéseiben, vagy ha nem, akkor is tökéletesen mindegy, mert úgyis szinte mindent a kartellek irányítanak. Az emberkereskedelem is sajnos megszokott jelenség: Istvánnak is meg volt mondva, hogy milyen taxiba szállhat be (általában az Ubert ajánlották neki, mert ennek a szolgáltatásnak nyoma marad), nehogy véletlenül egy kihalt sikátorban arra ébredjen, hogy rossz kinézetű „arcok” vitatkoznak azon, hogy mennyit fizessenek, illetve kapjanak érte. Két olyan veszélyes negyede is van Mexikóvárosnak, mely a rendőrségi nyilvántartások jegyzékét gazdagítja: az egyik a kábítószer ügyleteiről, a másik pedig a rablásairól hírhedt. Amennyiben netalán egyszer arra járnának, azt ajánljuk ezért: ne legyen Önöknél ékszer, de még mobiltelefon sem. És ha már itt tartunk, akkor jöjjön még egy jó tanács: ha „csajozni” akarnak, akkor ne egy mexikói klubban próbálkozzanak ezzel, mert könnyen nem kívánt lövöldözésbe torkollhat az udvarlás.

„Én igazából nem féltem. Általában többen mentünk mindenhova, egyedül legfeljebb a közeli boltig. Nem hülyéskedtünk, mert tudtuk, hogy a bűnözők sem tréfálnak” – emlékezett vissza István. Az óriási Azték stadiont zárva találta, és útjai során többször elcsodálkozott azon, hogy a tömegközlekedés éppolyan zsúfolt, mintha nem tombolna koronavírus-járvány a világ más részein. A parkok összképéhez hozzátartoznak a mariachi zenészek: beszámolója szerint egyszerre vicces és idegesítő, hogy nem hagyják őket békén. Az „áldozatok” végül már azért fizetnek, hogy hagyják abba, és ne kísérjék őket hazáig.

Az idejét arra is kihasználta István, hogy spanyolul tanuljon. Egy darabit nem izgatta annyira, hogy hazajöjjön, mert tudta, hogy „leállt” a világ, és egy ideig úgysem kapna munkát. A szerződése lejárta előtt viszont már azt se bánta volna, ha közel húsz órát kell repülőn töltsön, mert azért nem szeretett volna az idők végezetéig Mexikóban ragadni. A félelme majdnem beigazolódott: végül a hatodik vagy hetedik járatra kapott helyet, Amszterdamba.

„Visszagondolva a mexikói kalandra, szép emlék marad számomra. Életre szóló barátságokat ugyan valószínűleg nem kötöttem, de jó fejek az új ismerőseim, sikerült bővítenem a kapcsolati hálómat” – fogalmazott Sárközi István, akitől azt is megtudtuk, ősszel Dél-Korea lesz a következő úti célja.