Hagyjuk a sárdobálást!

Pikó Stefánia

A napokban megjelent egy cikk azon személyekről, akik nem tartották be a házi elkülönítésre vonatkozó rendelet előírásait, így a hatóságok az intézményes karanténok egyikébe szállították őket. A hír kapcsán több felületen is megjelentek olyan hozzászólások, amelyekben azt nehezményezték, hogy ezeket az embereket az adófizetők pénzéből látják el. Sok diskurzus folyik szerte Európában a különböző kormányok intézkedéseiről, a politikusok között pedig szép számmal akadnak olyanok, aki politikai tőkét próbálnak kovácsolni a válsághelyzet egyes aspektusaira alapozva.

Haragszunk azokra, akik hazajönnek külföldről, és ha némi igazság van is ebben, főleg az olyan esetekben, amikor ezek a személyek nem tartják be a karantént, és másokat veszélyeztetnek, mégsem gondolunk azokra, akik egyszerűen csak félnek, és szerettek volna itthon, a családjukkal lenni akkor, amikor az egész világot egy gyakran láthatatlan ellenségnek nevezett vírus fenyegeti, és azokra sem gondolunk, akiknek munka híján nem volt más lehetőségük. „Minek ment oda?” – kontrázhatnánk rá.

Mindennek van egy határa. Van különbség aközött, hogy valaki értelmes módon, elfogadható hangnemben véleményez, vagy idegenek ezreit átkozza el, és nyilvános fórumokon, közösségi oldalakon halált kíván másokra. „Lőnének le a határon” – számos ilyen és ehhez hasonló hozzászólást olvashattunk az elmúlt hetekben. Egy rövid ideig jómagam is voltam „căpșunar”, és ha épp külföldön lettem volna, amikor megjelenik az új koronavírus, valószínűleg én sem szerettem volna a családomtól több ezer kilométerre, egyedül bezárkózni.

A felfokozott idegállapotban szédítő gyorsasággal változik az éppen utálat tárgyát képező célcsoport. Kezdtük a hazatérőkkel, majd az idősek kerültek célkeresztbe, amint kitették a lábukat az utcára, most pedig félő, hogy a tömeges felmondások miatt az orvosokon csattan az ostor.

Azt hiszem, hogy jelen helyzetben egyáltalán nem arra kellene elpazarolnunk az otthon maradásban felgyűlt energiáinkat, hogy elátkozunk másokat, mert enni kapnak valahol egy sátorban a mi pénzünkből. Most nagyon sok mindent fizetnek az államkasszából, de tényleg ez a legnagyobb problémánk? Egyébként is, az újabb rendeletek értelmében a szabályszegőknek kötelességük kifizetni a karantén költségeit.

Mi most valójában nem sok mindent tehetünk, az otthon maradást pedig inkább tehetetlenségnek fogjuk fel, mintsem hozzájárulásnak, pedig meg kell értenünk, hogy épp ezzel segítünk leginkább. Itt az alkalom, hogy büntetlenül vesszünk el a „készítsd magad!” videók végtelen spiráljában, úgy, hogy tudjuk, ténylegesen sosem fogjuk megcsinálni az ott látottakat. Itt az alkalom, hogy elővegyük azokat a nagy világirodalmi klasszikusokat, amelyekről mindenkinek azt mondtuk eddig, hogy persze, hogy elolvastuk, alap. Itt az alkalom, hogy karanténkihívásokat teljesítsünk. Mire vége, tanuljunk meg például spárgázni, de az sem árt, ha fejlesztjük, kicsit jobban megismerjük önmagunkat, vagy ha elmélyítjük a kapcsolatainkat.

A sárral dobálást mindenesetre jobb, ha félretesszük.

Borítókép: illusztráció