„Az emberiség ennél jóval nehezebb krízishelyzeteken is keresztülment”

Pikó Stefánia

– Ez a bűnbakkeresés, ami hamar jelenséggé vált itthon (is), magyarázható valamilyen társadalomtudományi elmélettel? Haragszunk a külföldiekre, a kint járkáló idősekre, az orvosokra. Ez egy katasztrófák esetében jellemző reakció?

– Ez egy leírt, tipikus társadalmi reakció, semmiképp nem lehet egyéni reakcióról beszélni. Főleg az új és veszélyes, fenyegetésként megélt jelenségek esetében, mint a járvány, a bűnbakkeresés egy nagyon gyakori reakció. Próbáljuk megkeresni a logikus magyarázatot, és itt most ez nagyon nehéz. Az esetlegességgel, a kiszámíthatatlannal nagyon nehezen tudunk együtt élni. Bár meglehetősen primitív magyarázat, de magyarázat az is, amikor bűnbakot találunk. Ez visszatükröződik történelmünkben is: gondoljunk a középkori nagy pestisjárványokra. A bűnbakkeresés mintapéldája, amikor az 1348-as pestisjárványkor azzal vádolták a zsidókat, hogy a kereszténység elleni világméretű összeesküvésre készülnek; kétszázezer zsidót irtottak ki.

Legtöbbször azokat a csoportokat találják meg, akik a legtávolabbiak, fizikailag vagy akár valamilyen szimbolikus értelemben, kulturálisan. A külföldről hazaérkező románok könnyen beleeshetnek ebbe a kategóriába, de a 20–30 évesek körétől a 70 év körüliek szintén távolinak számítanak, kulturális értelemben.

– Ezért van az, hogy egy ilyen csapás inkább széthúzást okoz, mintsem összetartást?

– Részben, de igazából azt nem mondanám, hogy feltétlenül mindig széthúzást okoznak. Egyes közösségekben épp a szolidaritást fogják megerősíteni. Az ujjal mutogatás miatt viszont az etnikai csoportok megbélyegzése valóban megerősödhet ezekben az időszakokban.

– Melyiket látja itthon dominánsnak? Mi mennyire tartunk össze?

– Van egy általános diskurzus, amit látunk a médiában, a fizikális távolságtartásra vonatkozó diskurzus, ami mind a járvány-görbe lelassításáról szól – ebben azért a legtöbben egyet értenek. Ezen a téren mondhatom, hogy optimista vagyok. Úgy érzem, hogy erősebb, dominánsabb az összetartozás, mint a széthúzás.

– Már az elején sem értettem, miért hívják ezt társadalmi/szociális távolságtartásnak? Ez valóban helyes kifejezés?

– Nem, ez egy nagy hiba. Ha egy hallgatóm összetévesztené a kettőt, biztosan levonnék tőle egy jegyet, ha nem többet. Itt fizikai távolságtartásról van szó, egyértelműen nem társadalmi távolságtartásról, hiszen minden eszközt megkeresünk ahhoz, hogy a fizikai távolság dacára ne változzon a társadalmi távolság. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy minél jobban tartsuk a kapcsolatot a családtagjainkkal, a barátainkkal. Ez nem könnyű, mert a kétféle távolság a hétköznapokban valóban gyakran összekapcsolódik, de akkor is két külön fogalomról van szó. Társadalmi távolságtartásnak nevezni azt, amit most be kell tartanunk, hiba, de most már nincs mit tenni, ugyanis nemzetközileg elterjedt.

A társadalmi távolságtartásnak egyébként van egy klasszikus tesztje, amiről biztosan már sokan hallottak, a Bogardus-skála, amellyel azt mérik például, hogy mennyire fogadunk el egy más etnikumú személyt szomszédunknak, feleségünknek stb., tehát mennyire engedünk közel valakit társadalmi szempontból, de nem konkrétan fizikailag. Most a fizikai távolság ellenére mindenki abba kapaszkodik, amibe csak lehet, hogy minél közelebb maradjanak másokhoz. Esetenként még az is előfordul, hogy egymással rég nem kommunikáló felek kezdenek újra beszélgetni, mert szükség van arra, hogy betöltsük azt a hatalmas űrt, amit az izoláció eredményez. Lehet, hogy a társadalmi távolság nőni fog épp az izoláció miatt, de a cél az, hogy így maradjon, vagy csökkenjen.

– Gyakran mondjuk, hogy „azért csak nem ugyanolyan” videócsetezni, mint személyesen találkozni. Meg tudjuk-e akadályozni ezt a távolodást?

– Valóban nem ugyanolyan, ezt megerősítem, hiszen a hétköznapi kommunikációnak jelentős része nonverbális, a nonverbális kommunikáció nagyrészt pedig pont a térközmenedzsmenttel függ össze, tehát hogyan használom a saját szférámat, saját teremet. Ezek az eszközök most mind kiestek, ettől megfosztott bennünket ez a rendszer, tehát az üzenetek csak egy kis részét tudjuk átadni a másik személynek. Amit át tudunk adni, azok leginkább az üzenet kognitív részéhez tartoznak. Át tudjuk adni az érvelést, de nem teljesen tudjuk átadni az érvelés melletti érzelmeket. Ez valóban problémát jelent az emberi kapcsolatokban, ez nem fog így tökéletesen működni, de hogyha ez az időszak nem tart túl sokáig, akkor azért nem okoz maradandó károsodást.

Vannak olyan kategóriák, ahol sokkal súlyosabb a helyzet, gondolok itt azokra, akik egyedül élnek. Akik családban élnek, vagy legalább ketten vannak otthon, lényegesen jobb helyzetben vannak. Egy 3–4 hónapos izoláció, utóbbiak számára, nem okoz maradandó károsodást, ez inkább azokat veszélyezteti jobban, akik egyedül élnek.

Mindenkiben nyomot hagyhat, de bízom abban, hogy az emberek képesek lesznek összeszedni magukat. A reziliencia (ellenállóképesség) fogalmát a közösségekre szoktuk használni, de egyéni szinten is értelmezhető. Igenis képesek vagyunk újra felerősödni, regenerálódni, ki könnyebben, ki nehezebben. Nagy mértékben függ ez attól is, hogy meddig fog tartani – minél rövidebb ideig, annál könnyebb lesz helyreállni. Ahhoz, hogy minél kevesebb maradandó károsodás legyen, nagyon nagy önfegyelemre és rendre van szükség. Ezekkel tudjuk elérni azt, hogy strukturált legyen az életünk, még akkor is, ha a külvilág már nem tudja úgy strukturálni, mint eddig.

– Akkor nem kell nagyon tartani attól, hogy visszafordíthatatlan módon sérülnek a kapcsolataink?

– Erről most az önbeteljesítő jóslat jut eszembe. Ha pánikszerűen rettegünk attól, hogy szét fog esni a közösségi háló, akkor könnyebben szét is eshet. Én azt mondom, hogy racionálisan fel kell mérni, hogy ennek az egésznek milyen hatásai lesznek, bizonyára lesznek is, és mindent meg kell tennünk azért, hogy ezek minimálisak maradjanak, de szerintem nem lesz tragikus következménye. Nyilván a veszélyeztetett csoportok esetében ez súlyosabb lesz, de az emberiség ennél jóval de jóval nehezebb krízishelyzeteken is keresztülment. Ott voltak a háborúk, az éhezések stb. Mi most ehhez képest összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyunk. Ha a világháborúk után újra talpra tudtak állni az emberek, akkor most miért ne tudnánk?

– Pedig sokan hasonlítják ezt egy háborúhoz.

– Egy szempontból valóban össze lehet hasonlítani a kettőt: a diskurzus szempontjából. Halljuk, látjuk mindenhol, hogy háborús diskurzusban beszélnek a járványról, úgy beszélnek a vírusról, mint egy ellenségről, aki ellen harcolni kell. Ezt pedig azért teszik, hogy motivizálják, fegyelmezzék az embereket. Ez egy közegészségügyi világválság-helyzetnek a radikális megoldása háborús eszközökkel, de ez nem háború, semmiképp ne hasonlítgassuk a kettőt egymáshoz.

– Ön szerint jogos-e egyesek felháborodása, nemcsak Romániában, hanem világszerte, azzal kapcsolatban, hogy a kormányok most kicsit „megnyirbálták” a szabadságjogainkat, vagy ezt most inkább el kellene engedni? Az rendben van, hogy most az egyéni szabadságjogokat felülírják a közösség érdekei?

– A szabadságjogok átmeneti felfüggesztése véleményem szerint indokolt, és ez tényleg a kisebbik rossz. Hogyha ez huzamosabb ideig fennmarad, tehát akár a járvány lecsengése után, akkor az már problémás lehet, és az ellen fel kell lépni. Jelenleg viszont más megoldás nincs, mint a kijárási tilalom. A szépen kérés egy ideális társadalomban működik, de hol vannak ideális társadalmak?

– Levelezésünkben említette, hogy nem hisz az emberiség Nagy Metamorfózisában. Mit ért ezalatt?

– Ez alatt azt értettem, hogy nem hiszek az emberiség ilyen gyors változásában. Ez nem így működik, hogy egyik napról a másikra megváltoznak a dolgok. Sokan beszélnek arról, hogy újra feltaláljuk majd magunkat, és a járvány után a levegő is tisztább lesz. Bizonyos erjedési folyamatok beindultak, de a változás soha nem olyan gyors és radikális, mint ahogy mi azt elképzeljük. A járványnak megvannak a hatásai, a döntéshozók például biztosan újragondolják az állami költségvetést, és többet fognak szánni az egészségügyre, a tudományos kutatásra, vagy a légszennyezéssel fognak komolyabban foglalkozni, nem tudhatjuk. Lehet hinni a nagy változásban, de a vírus utáni világ nem lesz egy teljesen más, utópisztikus világ. Ami megtörténhet most, az az, hogy beindulnak bizonyos folyamatok, amiket 3–4–5 év múlva fogunk jobban érzékelni. A változásokhoz a struktúráknak is változniuk kell, ez pedig nem kevés időt igényel.

– Mi a helyzet az internet szerepével?

– Internet nélkül teljesen más lenne a helyzet. Hogy tudnék órákat tartani? Hogyan tudna más dolgozni? Ha nem lenne internet, teljesen másképp élnénk meg ezt a járványt, tehát mi történik? Felértékelődik az internet, és felértékelődik a digitalizáció. Döbbenetes volt látni, ahogyan az országban néhány nap alatt átálltak az intézmények, olyan helyeken is, ahol három hónappal ezelőtt még faxokat küldözgettek a titkárok. Fel kell készülni arra, hogy a digitalizáció és az ehhez szükséges tudás felértékelődik.

Ennek van egy nagyon komoly hátulütője. Ez a magától értetődő hagyatkozás az informatikai infrastruktúrára és általában a virtuális technológiákra a társadalom egy részét marginalizálja, és nagyon komolyan marginalizálja. Gondoljunk például az oktatásra, azokra a vidéki gyerekekre, akiknek nincs 3-4G kapcsolata, vagy azokra az idősekre, akik egyébként is a virtuális szakadék messze a másik partján voltak eddig is – azokkal mi lesz? Ez a digitalizáció sajnos növelni fogja a társadalmi egyenlőtlenséget, ezért ha valamit fontosnak tartok a gazdaság újraindítása mellett, azok a nagyon kemény és tőkeerős digitalizációs programok, aminek egy része nevelés – megtanítani mindenkit arra, hogyan kell online boldogulni, pl. tanítani, tanulni vagy számlákat fizetni.

Borítókép: Illusztráció