Búcsú dr. Földes Bélától

Hamar terjed a gyászhír: már kedden délelőtt lobog a tavaszi váradi szélben a vasutas kórház kapuja fölött a fekete zászló. Micsoda ellentmondás feszül ebbe a képbe, de talán ezért is önkéntelenül, emlékeimbe rögzült, mosolygós arcát idézem fel Földes Béla ideggyógyásznak, aki élete 69. évében, 2019. március 5-én hunyt el.

Negyven éven át lépett be szinte nap mint nap a gyógyító munka elhivatottságával e régi kórház kapuján, úgy is, mint annak igazgatója. S akinek a neve mellé annyi – részben általa is alapított – szervezetben viselt tisztsége kér helyet, a Romániai Máltai Segélyszolgálattól az Ecclesia Mater Alapítványon át a Keresztény Orvosok Szövetségéig, vagy a Caritas Catolicáig. Megannyi feladat, megannyi felelősség, megannyi kihívás.

Ha van ember itt, Nagyváradon, akire jellemzésként túlzás nélkül érvényes az a jelző, hogy intézményember, akkor az bizony minden kétség nélkül Földes doktor. Méghozzá egy olyan intézményember, aki mindig is az embert látta az intézmény mögött, a címek, rangok nélküli emberre figyelt. Még akkor is, vagy talán akkor igazán, ha az az ember elesett, segítségre szorul, elhagyott, árva gyermek, vagy legyen szó szenvedélybetegről, egyensúlyát vesztett művészemberről, esetleg a hajléktalanszálló nevenincs lakójáról, aki elé nem csupán a paprikás krumplit teszi oda, hanem a sorsára is kíváncsi. De azt is tudta, hogy az intézményi háttér nélkül nincs esély arra, hogy hatékonyan tudjon segíteni, így lett egyebek mellett Bihar megyei tanácsos is, s ezért is lett a vezetője a Nagyváradi Kórházak Felügyelőbizottságának.

Ugyanakkor az elsők között volt, aki a rendszerváltás után felismerte a civil kezdeményezések, ezen belül az önkéntesség fontosságát az új világban. Így lett az ország egyik első, 1990 után bejegyzett civil szervezete, a ma is működő Partium Alapítvány egyik létrehozója. Úgy vélte, hogy a bizalmatlanság okozta társadalmi és gazdasági válságra egyaránt megoldást kínál az új típusú, bizalomra alapuló konszenzus létrehozása a kis és a nagy közösségek szintjén. Erre lehetne a civil kezdeményezés egy hatékony és a konfliktusokat kezelő eszköz, a társadalom, beleértve a hatalom civil kontrolljának érvényesítése által. S ezzel a gondolattal az ő esetében teljes összhangban van a politikai szerepvállalás is, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben betöltött tisztségek. Ám őt nehéz lett volna szokványos politikusként elképzelni, inkább úgy, ahogy egyik méltatója jellemezte: a közösséget emelő tartóoszlopunk. S ha rendkívül szerteágazó szakmai és társadalmi tevékenységére gondolunk, azt se feledjük, hogy a nagyváradi, Bihar megyei kulturális élet animátoraként is jeleskedett. Nem hagyhatom említés nélkül azt sem, mennyire fontosnak tartotta a média szerepét, milyen türelemmel volt képes eligazítani az egészségügy, az egészségbiztosítás némelykor átláthatatlannak tűnő világában, soha interjúkérést nem utasított el, nem volt kérdés, amire nem felelt volna készségesen és felkélszülten.

Mindez pedig még messze nem teszi teljessé az erdődi születésű dr. Földes Béla portréját, hiszen munkálkodása gerincét mindig is elsősorban orvosi munkája adta, s nem csupán a mindennapi gyógyítás, hanem a szakmai elmélyülés, a több mint félszáz általa különböző országokban publikált tudományos dolgozat, a pszichoszomatikus betegségek kutatása, szakmai konferenciákon való részvétel, ilyenek szervezése. Értékes díjai jelzik, hogy szűkebb-tágabb környezete felismerte munkálkodása értékeit, egyediségét. Milyen felemelő lehetett volna, ha pályafutását szeretett városa díszpolgársága koronázza meg…

Hogy lehet minderre ideje, hogy lehet minderre, mindenkihez kellő türelme? Ez a kérdés alighanem sokunkban megfogalmazódott Vele kapcsolatban. Szavak helyett a válasz alighanem a rá jellemző mosoly lett volna e kérdésfelvetésre, az előzékenysége, empátiája, s bizonyosan a hite is kellett ehhez.

Lobog a fekete zászló a váradi kórház kapuja felett, igazából még fel sem tudjuk mérni a veszteséget, ugyanakkor Földes Béla elvesztése kötelez is, mérce is. Hiszen az ő arcának, alakjának, egyéniségének a megőrzése mindannyiunk kötelessége, azoké, akik ismertük, akik kortársai voltunk. Drága barátunk emberi példája azt mutatja, bizony nem adhatjuk fel, bizony nem adhatjuk alább.

Nyugodjék békében!

Szűcs László