Velence, az élménnyé formálódó tér

Velence nem csupán a lagúnák, hanem a csodálatos építmények, a művészi kincsek, a turisták, és a patkányok városa is, ez a hely élmények, terek, elemek meghökkentően egyedi szimbiózisa. Az ott eltöltött három nap élményét próbálja összefoglalni az alábbi beszámoló.

A legenda szerint az emberek Attila csapatai elől menekültek a velencei lagúna szigeteire, ahol aztán az évszázadok folyamán kiépült Velence valószínűtlenül szép városa. Én a feleségemmel Attila késő leszármazottaiként (ami persze aligha valószínű, de legalább jól hangzik) immár nem azért látogattunk el oda, hogy lekaszaboljuk vagy megsarcoljuk az ott lakókat, hanem, hogy megcsodáljuk a velenceiek által másfélezer év alatt felépített csodavárost és felhalmozott értékeit. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem művészeti karának csoportjával indultunk

útnak október 15-ének első perceiben. A meglehetősen hosszú út végén – melynek során átszeltük Magyarországot és Szlovéniában egy többórás kitérőt tettünk a Postojna-barlanghoz és a Predjama-várhoz (mindkettő emlékezetes látványosság) –, aznap este megérkeztünk az Adriai - tenger partján fekvő Lido di Jesolóban lévő szálláshelyünkre.

A város megközelítése

A következő három napon reggelente Lido di Jesolóból elbuszoztunk a Punta Sabbioni nevű kikötőig, innen vitt el minket a vaporetto a lagúnán át a Városig. A velencei lagúna olyan, mint egy vízi sugárút: jönnek-mennek rajta a kisebb-nagyobb hajók, motorcsónakok, vitorlások. A mi hajónk hosszú percekig haladt a vizen, majd egy kanyar után nem is olyan nagy távolban szemünk elé tárult a város sziluettje, a tornyok, a templomkupolák, a hidak. A tenger felől megközelíteni Velencét olyan, mint a főkapun belépni egy impozáns palotába, érthető hát, ha az innen megmutatkozó város látványa türelmetlenné tett, alig vártuk már, hogy minél hamarabb partot érjünk, és végigbarangolhassuk a várost. Pénteken és szombaton a nap első felét az 56. Velencei Biennálé helyszínein, azaz a város parkjában, a Giardiniben és az egykori hajógyárban és fegyverraktárban, az Arsenaléban töltöttük. Ez önmagában egy különálló élmény, aminek összefoglalására tt semmiképp sincs mód, ezért csak azt jegyzem meg, hogy ha valaki egy kicsit is fogékony a kortárs képzőművészet iránt, életében legalább egyszer zarándokoljon el a velencei biennáléra. Azt követően többször is el fog…

A vizek városa

Amikor már teljesen fel-, sőt túltöltődtünk kortárs művészettel (ez körülbelül délután három órakor következett be), kiléptünk a gigantikus kiállítóterekből, és a nyakunkba vettük a várost. Egy olyan ember számára, mint én, aki utoljára gyerekkorában látott tengert, az első meghatározó élmény Velencével kapcsolatban a víz elképesztő közelsége ésmindenhol jelenvalósága volt. Az még hagyján, hogy a Giardinitől a Szent Márk térig vezető promenád jobb oldalán a míves homlokzatú épületek sorjáznak, a bal oldalán pedig a lábunk mellett hömpölyög a lagúna vize, de annál meghökkentőbb a szűk utcákban, sikátorokban barangolva egyegy kanyar, beugró után a legváratlanabb pillanatban egy csatornára, vízfolyosóra bukkanni. A várost nem ismerőkkel, így velünk is gyakran megesett, hogy a sikátor végén nem várt híd, csak a víz, és vissza kellett fordulnunk. Az épületek között folyó csatornák mentén általában vannak kicsi járdák, ahol lehet haladni, de sok helyen a víz maguknak az épületeknek a falát nyaldossa, és olyat is láttunk, hogy a házakból, éttermekből nyíló kapu lépcsője egyenesen a vízbe vezetett.

Az élénken csendes város

Szokatlan, de kellemesen meglepő az, hogy Velencében a főszigeteken nincsenek autók, így itt nem létezik az ezzel óhatatlanul együtt járó zaj, tülkölés, kipufogógáz sem. Torlódás az van, de azt a gondolák találkozása okozza, illetve a gyalogos embertömeg, amelyik a szűk utcákban, sikátorokban próbál eljutni A-ból B-be. Velencében az ember a maga bőrén tapasztalhatja, milyen lehet egy hangyabolyban élni, ugyanis ebben a városban, akárcsak egy bolyban, megvannak a fő csapásvonalak (például a Rialto és a Szent Márk tér közötti irány), és a közlekedők zöme ezeken az útvonalakon szedi a lábát, a sikátorokba csak elvétve, vagy tudatosan, a kaland kedvéért tér be az ember. De egy-egy ilyen kitérő nagyon izgalmas meglepetést okozhat, hisz egy zsákutcába futhat a gyanútlan turista, viszont könnyen megtörténhet az is, hogy egy kis terecskére ér, ahol egy szép templom, vagy egy hangulatos étterem csalogatja magához. Velencében fontos szerep jut a rengeteg sikátornak, mert ezek nagyon megkönnyítik a közlekedést. Az évszázados építkezések során ügyeltek arra, hogy ne sok épületet építsenek egymáshoz, a tűzfalak között meghagytak egy kis helyet, hogy legalább egy ember elférjen köztük, így aránylag könnyű alternatív útvonalat találni a városban, ha valahová el akarunk jutni. Egyébként a velencei sikátorok gyakran olyannyira szűkek, hogy egy-egy térre kiérve egy bizonyos szögből nézve úgy tűnik, hogy nincs merre tovább haladni, tehát vissza kell fordulni, de ha közelebb megyünk a tér túlsó oldalához, felfedezzük, hogy két épület között mégiscsak van egy szűk átjáró, amin tovább lehet menni.

Közszállítás vizen

A lagúnák városában egyébként van közszállítás is, csak az nem szárazon, hanem vízen zajlik: a számozott vízibuszok menetrendszerűen szállítják az utasokat Velencében a Canal Granden, illetve a környező szigetekre: Giudeccara, Lidora, Muranora, Buranora és a többi apró szigetre. A közlekedés kapcsán érdemes még egy érdekességről említést tenni. Mindhárom napon napjában többször is elvontattak a Szent Márk tér előtt hatalmas, hat-nyolc emeletes óriás óceánjáró luxushajókat. Egy ilyen tengerszegény környezetből jövő embernek, mint amilyen én vagyok, lélegzetelállító élmény volt a szemünk előtt elvonuló tömbház nagyságú hajókat látni, amelyek nagyobbak és magasabbak voltak a tőlük alig néhány méterre a parton sorakozó, amúgy egyáltalán nem kicsi épületeknél.

A templomok városa

Nem lehet három percnél tovább sétálni Velencében úgy, hogy templomra ne bukkanjon az ember, melyek mindegyike egy-egy remekbe szabott építészeti műalkotás, és persze a belsejük is páratlan kincseket rejt. Mivel rengeteg a templom, viszont a hívek feltehetőleg már nincsenek annyian, hogy mindegyikhez egyházközség szerveződjön, ezért több templomnak más funkciót adtak: az egyikben például hangszermúzeumot alakítottak ki, egy másik koncertteremmé változott. A templomokba a bejárás általában ingyenes (már amelyik egyáltalán nyitva van), de van olyan is, ahol belépőjegyet kell fizetni, feltehetőleg azért, mert odabent Tintoretto, Tiziano vagy más mesterek freskói láthatók. Mi is bementünk több templomba, és elámultunk a mérhetetlen művészi gazdagság láttán; imádkoztunk is azért, hogy az ISIS nehogy valaha is eljusson Velencébe, mert itt aztán lenne mit pusztítania.

Turistaáradat

Annak nincs hírértéke, hogy rengetegen látogatnak Velencébe, de a helyszínen mégis megdöbbentő tapasztalni azt, hogy a turistáknak milyen irdatlan tömege képes összegyűlni itt az év bármely időszakában. Nem csoda hát, hogy a város tulajdonképpen nem is más, mint egy hatalmas turista kiszolgáló övezet, ahol egymást érik az éttermek, bárok, hotelek, múzeumok, üzletek, és mindenféle más, látogatókra váró intézmény. Kérdeztük is magunktól, hogy ittlétünk során vajon hány velencei lakossal találkoztunk, mert itt az olaszul beszélők is turisták voltak. Egyébként igazi Bábel tornya ez a város, ahol a világ minden tája minden nyelvcsaládjának hangfoszlányai megütötték a fülünket. Egy alkalommal még magyar szót is hallottunk, a magunkén kívül persze. A legtöbb turista egyértelműen Kelet-Ázsiából jött, túlnyomó többségük kínai volt. Ők nagy csoportokban közlekedtek – az európai turisták általában sokkal kisebb csoportokban, vagy párban jártak. A Velencébe érkezők legkedveltebb helyei a Szent Márk tér, a fő szigetcsoportot S alakban kettészelő Canal Grande, azaz a Nagy Csatorna fölött átívelő Rialto és Accademia hidak környéke, valamint a Paglia híd voltak, ez utóbbi azért, mert innen látható a legjobban a híres Sóhajok hídja, ami a Dózse palotából vezet át az egykori börtönbe.

Szelfizés a köbön

Én Velencében tapasztaltam meg először a turisták legújabb tömeghóbortját, a szelfizést, mely hóbortnak egyébként mi is intenzíven hódoltunk. Itt szinte minden turistánál fényképezőgép van, és nagyon gyakori látvány a szelfibotra kötött géppel, vagy okostelefonnal ügyködő ember. Az élelmesek rá is éreztek erre a bizniszre, mert a városban lépten-nyomon szelfibot árusítókba botlottunk, akik hidakon, tereken sétálva, álldogálva kínálták fémrudas szerkezeteiket. Feltűnt, hogy a szegény bevándorlók, vagy legalábbis így kinéző emberek tették ki az utcán őgyelgő árusok zömét. A női táskákat főként a feketék árulják az utcákon, a szelfibotokat, és két másik furcsa árut pedig pakisztáni, indiai forma emberek kínálnak eladásra. Az egyik ilyen, sok helyen árusított cucc egy gömb formájú, rugalmas anyag, amiben egy élőlényt lehet felismerni, mert van szeme, szája, orra, de a portéka nem ettől különleges, hanem attól, hogy földhöz kell csapni, amitől a gömb tükörtojás formává loccsan szét, majd magától ismét felveszi a gömbformát. A másik áru egy kicsiny világító szerkezet, amit egy gumi segítségével a magasba röppentenek, ami aztán mint egy kis ejtőernyő hull vissza közel tíz méteres magasságból az árus kezébe.

A kínaiak nem csak turistaként, de a helyi kereskedelmi élet mozgatóiként is jelen vannak a városban: azt talán már mondani sem kell, hogy a hűtőmágnesek, a Velence védjegyének számító maszkok, a képeslapok, és mindenféle egyéb csecsebecsék túlnyomó többsége kínai gyártmány. A dömping akkora, hogy volt olyan üzlet, amelynek kirakatában a termékek mellé ezt a feliratot látta szükségesnek kihelyezni a boltos: „No made in China”. A három nap során háromszor ültünk be három különböző étterembe, és a három helyszín közül kettőben kínai szakács preparálta nekünk az olasz, vagy annak vélt pizzát, a harmadikban ellenben mintha pakisztáni lett volna a felszolgáló. Úgy tűnik, hogy a nem olaszok egyetlen egy iparágba nem tudtak még betörni Velencében, és az a gondolázás, hiszen a kék-fehér csíkos ingben dolgozó gondolahajtók mind derék olasz sármőrök voltak, akik meghatározott helyeken álldogáltak, és várták az ügyfeleket, illetve rendre bukkantak fel a csatornák vizén kecses járművükkel, amelyekben szintén jobbára távol keleti turistacsoportok csodálták alulnézetből a várost.

Pénz kell hozzá

Velence drága hely a kelet-európaiak számára, ezért elhatároztuk, hogy egy pszichológiai trükkel védekezünk ez ellen a hangulatot elrontani képes tény ellen; egyrészt nem számítottuk át lejbe azt, amit euróért vásároltunk, másrészt eldöntöttük: ami tíz euró, vagy annál olcsóbb, azt olcsónak, ami pedig tíz eurónál több, de húsz eurónál kevesebb, azt megfizethetőnek tekintjük. Ez utóbbira azért volt szükség, mert ha olyasmire vágytunk, ami nem kínai gyártmány, azért általában tíz eurónál többet kellett fizetni, ugyanakkor a városban lévő múzeumokba a belépő általában tizenöt-tizennyolc euró között mozgott. Ezt azért tudjuk, mert hiába hivatkoztunk arra, hogy újságírók vagyunk, sem a Dózse palotába, sem a Szent Márk tér másik oldalán lévő Corrér Múzeumba nem engedtek be ingyen, mondván, hogy ezek nem állami múzeumok. De sebaj, kifogtunk rajtuk, mert a Gallerie dell`Accademicaba viszont ingyen bemehettünk, és kedvünkre gyönyörködhettünk a Tintoretto, Tiepolo, Veronese, Bellini és sok más, kevésbé ismert, de szintén zseniális mester munkáiban. Na jó, elárulom, hogy a Corrér múzeumban kicsengettük a beugrók árát, mert kíváncsiak voltunk, mi van odabenn. A Dózse palota is érdekelt volna, de ott folyamatosan akkora sorok kígyóztak a bejárat előtt, mint régen az átkosban, mikor kenyérért kellett sorba állni, mi viszont nem akartuk az időnket sorban állással vesztegetni.

Kellemetlen társbérlők

A sok csodálatosság mellett van egy olyan sajátossága is Velencének, amiről nem szokás beszélni, bár a helyiek életének természetes velejárója ez, amit egy üzlet kirakatában lévő trikó fejezett ki a legviccesebben: a trikón egy patkány volt látható, alatta pedig e felirat: „Venice by night”, azaz Velence éjszaka. Hát igen, mindhárom napon, amikor Velencében tartózkodtunk, sötétedés után mindig láttunk legalább egy patkányt: hol az egyik sikátor mélyén, hol a szemeteskukák között ólálkodott, de a Szent Márk térhez közeli vízibusz állomáson is téblábolt egy példány. Ahol ember van, ott patkány is van, ez törvényszerű, de a sikátorokkal, csatornákkal és persze emberekkel zsúfolt Velence annyira ideális élettér e rágcsálók számára, hogy itt gyakorlatilag reménytelen próbálkozás a kiirtásuk. A helyiek nyilván megszokták ezt a kellemetlenséget, minket, többieket, vagyis a turistákat pedig a patkányok keltette viszolygásunkért százszorosan kárpótol ez a föld, víz, természet és ember alkotta különleges földrajzi és kulturális tér, ami élménnyé formálódik mindenkiben, aki egyszer is meglátogatta a Földnek eme valószínűtlen helyszínét, a lagúnák városát.

Pap István