Egy román történész, aki szembeszállt a mítoszokkal

Lucian Boia bukaresti egyetemi tanár, neves történész még a nemzeti-kommunista Ceauşescu-rendszerben végezte egyetemi tanulmányait, de nagyfokú nyitottsága a valós demokratikus eszmék iránt lehetővé tette számára, hogy a rendszerváltás után új, eddig nem ismert utat nyisson a román történetírásban.

Első, nagy vitát kiváltó könyve 1997-ben jelent meg: Istoria şi mit în conştiinţa românească – Történelem és mítosz a román (ön)tudatban. Ez az alapvető fontosságú munka nagy vitát váltott ki nemcsak szakmai körökben, hanem a közéletben, a sajtóban is. Sokan a román nemzettudat lerombolását vélték kiolvasni belőle, sőt volt, aki egyenesen hazaárulónak nyilvánította. Holott a tudós történész nem tett mást, mint a történelmi forrásokra és tényekre hivatkozva szembeszállt a román történészek, történetírók mítoszokra, megalapozatlan állításokra épített történelemszemléletével, a valós tények elhallgatásával levont következtetéseivel.

Szerencséjére talált egy nyitott szellemű kiadót – a bukaresti Humanitast, amely azóta több mint 20 kötetét jelentette meg. Ezek a könyvek nem vitairatok, hanem történelmi esszék, tanulmányok, nagyobbrészt Románia történelméből, de jelentek meg kötetei a világtörténelem egy-egy számára vagy hazája számára is fontos eseményéről, korszakáról, az ókortól kezdve napjainkig. Legújabb kötete az első világháború kitörésének centenáriumára jelent meg: Primul război mondial – controverse, paradoxuri, reinterpretări, vagyis Az első világháború – viták, paradoxonok, újraértelmezések.

A cím akár megtévesztő is lehet, mert ez a munka nem szintézise-összegzése az első világháborúról szóló írásoknak, hanem inkább válasz azokra, hiszen a saját véleményét, értékelését fogalmazza meg, s száll vitába másokkal minden elfogultság, részrehajlás nélkül. Állításunk bizonyítására és a szerző történelemszemléletének bemutatására idézünk néhány részletet könyvéből.

Ellentétes igazságok

A Bűnösök című fejezetben leszögezi, hogy a háború elindításának bűne nem varrható kizárólag az Osztrák-Magyar Monarchia nyakába. Fölösleges ebben a konfliktusban az igazságot, az egyedüli igazat keresni. Különböző és ellentétes igazságok jelentkeztek. A Habsburg-monarchia a nemzeti jelenség egy előző korszakából származott tartományok halmazaként jelent meg, tartományonként más és más etnikai összetétellel. Közben Magyarország sikertelenül próbálkozott a francia „politikai nemzet” modelljének követésével, amely feltételezte a többi etnikum asszimilálását, noha természetesebb lett volna a multinacionális formula alkalmazása. A „nemzetállam” sem mutatkozott a történelem utolsó szakaszaként úgy, ahogy azt 1914-ben vagy 1918-ban elképzelték. Ma nagyon jól tudjuk ezt, hiszen minden történelmi fázis végső soron átmenet.

A következő fejezetcím – Románia, oly szerencsés – idézet egy múlt század eleji román politikustól, P. P. Carptól, aki így kommentálta 1918-ban Nagy-Románia megalakulását, ezzel fejezve ki, hogy igazán senki sem bízott ennek megvalósulásában. A történész kifejti, hogy az erdélyi románok „abban hittek, hogy civilizáltabbak és mindenben különbek, mint a regátiak, Erdélybe a nyugati kultúra mélyebben és alaposabban behatolt”. Ehhez hozzájárultak az erdélyi szászok is és a románok egy részének Rómával való egyesülése is (a görög katolikus vallás elterjedése).

Román, magyar, német

Boia bátran kijelenti: „A Gyulafehérvári Nemzetgyűlés nem helyettesített egy népszavazást. Nem csupán a románoknak volt joga dönteni Erdély jövőjéről. Erdély lakosságának közel felét így nem kérdezték meg, hogy akar-e Románia határai közé kerülni.” Az Igazságtalanság és igazság Versailles-ban című fejezetben a szerző így fogalmaz: „Erdélyről nem lehet egyszerűen kijelenteni, hogy román tartomány. Román, magyar és német tartomány volt, melyben a románok többségben voltak, de nem sokkal a lakosság felénél, 53,8%-ot, míg a magyarok 31,64%-ot, a németek 10,8%-ot tettek ki. Más szóval a kisebbségiek nem voltak annyira kisebbségek. Történelmi és művelődési szerepük elsődleges fontosságú. A magyarok alkották Erdély vezető erejét, míg a németek képviselték a fő gazdasági közeget. Jellemző a városi lakosság-népesség szerkezete is, már a román uralom idejében. Az 1930-as népszámláláskor a városi lakosság 31,8%-a volt magyar, 35,9%-a román, 12,7%-a német Erdélyben. A Bánságban a románok 35%-ot, a magyarok 22,6%-ot, a németek 31,3%-ot – a Körösök vidékén és Máramarosban a románok 33,1%-ot, a magyarok 43,7%-ot, a németek 3%-ot, a zsidók 16,7%-ot tettek ki.” Olyan számok ezek, amelyeket más román történész nem közöl, és mi, magyarok sem igen hangoztatunk.

Még egy meghökkentő és elgondolkodtató idézet a könyvből: „Az erdélyi románok nemzeti mozgalma nem irányult a Romániával való egység megteremtésére, hanem elsősorban a gazdaság megreformálására. S aztán a teljes jogegyenlőség kivívására Magyarországon belül. Egy általuk vágyott Románia úgy, ahogy az létezett, és egy elképzelt és kívánt, egyenlő nemzetek konföderációját jelentő Habsburg-monarchia közül az erdélyi románság valószínű, az utóbbit választotta volna. Ám nem így történt. A háború végére csak a román változat maradt.”(…) „A különböző frontokról nem jelentettek súlyos nemzeti összetűzéseket. Az osztrák-magyar hadsereg frontvonala nem várt módon összefüggő maradt, amely mintegy félig-meddig jelezte a monarchiához való hűséget. Másrészt a vereség éppen ellenkező láncreakciót váltott ki. Elindult egy lavina, minden nemzet igyekezett kinyilvánítani szuverenitását saját területe felett. A románok számára a vissza nem térő küszöb az volt, amikor Magyarország kinyilvánította különválását Ausztriától. Bécs és Bukarest között a románok még hezitálhattak, a választás Budapest és Bukarest között már az első pillanatban megtörtént. Semmi esetre sem Budapest javára. Semmit sem használtak már a Magyarország demokratizálására, a nemzetiségekkel szembeni új magatartásra vonatkozó utolsó pillanatban tett ígéretek” – írja Boia könyvében.

Még egy pozitívumra hívjuk fel e könyvismertetőt olvasók figyelmét. Boia annyira nem magyarellenes, megírja azt is, hogy: „Egy egész magyar többségű tartományt bekebeleztek Szlovákiába. A Románia és Szerbia közötti határt is Magyarország hátrányára húzták meg. Nem tudtak semmit tenni a Székelyfölddel, amely Románia szívében terült el. Mégis egy sor város, amely az új határ szélére került: Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti vitathatatlanul magyar többséggel Románia része lett.” Ehhez még hozzáfűzi: „Mára etnikai összetételük radikálisan megváltozott, mindegyikük román többségű lett.”

Következmények

Befejezésként a Következmények című fejezetből idézünk egy jellegzetes passzust: „Röviden, a háború mérhetetlenül szétdarabolta Európát, mind a nemzeti entitások sokszorosításával, mind pedig a különböző társadalmi berendezkedések által, amelyek felé törekedtek vagy nyomultak egyesek és mások: a kommunizmus, a különböző típusú fasizmusok vagy a nyugati típusú demokrácia irányába. A két háború közötti két évtized a totalitárius kísérletek dicskora volt.”

Némi pesszimizmusra utal könyvének befejező mondata. „1914 egy új korszak kezdetének zéró pontja volt, és nem tudni, milyen irányba fog fejlődni napjainkban az egész emberiség.”

Kupán Árpád