„Érdemes folytatni az orvosi hivatást”

Az egykori nagyváradi orvosról és iskolalapítóról, dr. Mózes Károlyról elnevezett díj átadási ünnepségén, szeptember 21-én jelen volt a jeles váradi személyiség fia, dr. Mózes Gábor is, akivel saját életútjáról és édesapjához kapcsolódó emlékeiről beszélgettünk.

Annak idején, amikor orvos lettem, ahelyett, hogy hazajöttem volna, Olténiában választottam munkát, gondolván, hogy ott hátha nem ismerik az édesapámat, és így én nem az ő érdemein keresztül fogok érvényesülni. Az első kérdés természetesen ott is az volt, hogy én vagyok-e Mózes doktornak a fia – idézte fel szerkesztőségünknek adott interjújában karrierjének kezdeteit dr. Mózes Gábor, aki így folytatta visszaemlékezéseit: Olténiában sokkal nehezebb volt, mint itt, mert Erdélyben előrehaladottabb volt az egészségügy mind műszakilag, mind a felkészültség szempontjából. Ahol én voltam, Bâcleștiben, volt egy jól felszerelt kis kórház. A feleségem, Márta ott dolgozott, mint kórházi orvos, és én voltam a körzeti orvos. De mivel nagyon messze, több mint ötszáz kilométerre volt Váradtól, ami miatt nagyon nehéz volt hazajönni, ezért döntöttünk úgy egy év után, hogy visszajövünk Bihar megyébe. Margitta mellett Tótiban dolgoztunk, mint körorvosok addig, amíg el nem hagytuk az országot. 1977-ben vándoroltam ki Izraelbe a feleségemmel és a lányommal, és azóta ott élünk. Három évig dolgoztam Romániában körorvosként, mielőtt kivándoroltam. A 70-es években nehezek voltak a körülmények, mindenkinek, nem csak nekem. Nekem megvolt az a lehetőségem, hogy kivándoroljak, és valóban nagyon gyorsan előrehaladtam azon a téren, amit kitűztem magamnak.

– Azok után, hogy kivándorolt, hogyan tudta tartani a kapcsolatot az itthon maradottakkal?

– Elsősorban leveleztünk, telefonon beszéltünk. Édesapám majdnem minden évben eljött Izraelbe és egy-másfél hónapot ott töltött. Volt, amikor én jöttem Izraelből, és amikor én nem jöttem, akkor a nővérem jött. Aztán 1995-ben édesapámnak volt egy nagyon nehéz infarktusa, ezért úgy döntöttünk, hogy kivisszük Izraelbe. Abban a periódusban aztán egy fél évet Izraelben, egy fél évet Romániában töltött.

– Röviden ismertesse izraeli karrierjét.

– Amikor kijöttem Izraelbe, egy pár hónapos nyelvkurzus után Bershebaban kezdtem el dolgozni, mint tanuló ortopéd orvos. Aztán befejeztem az ortopédiát, és hátsebészettel kezdtem foglalkozni, majd lassan áttértem a vállsebészetre, ami egy egészen új téma volt akkoriban, és nagyon kevesen értettek hozzá. Izraelben én voltam az első, aki ezzel foglalkozott. Ma már nagyon sok tanítványom van Izraelben és külföldön is.

– Nem tudom mennyire ismeri a romániai egészségügy helyzetét, de kíváncsi lennék arra, hogy ön szerint az izraeli egészségügyi rendszernek melyek azok az elemei, amelyeket Romániának is érdemes lenne átvennie?

– A közegészségügy Izraelben jobb, mint Romániában, de megy lefelé. Egyre inkább a magánkórházak nyernek teret, az viszont sok pénzbe kerül. Izraelben is javítani kellene a rendszeren. Ami jobbá teszi az izraeli medicinát, az a pénz. Több pénz van ott, tehát több mindent megengedhetnek maguknak. De egyébként szervezési szempontból az izraeli közegészségügy nem jobb, mint a romániai.

– Mit jelentett az ön és a családja számára édesapjának emberi és szakmai példája?

– Mindenki ismerte és becsülte őt a városban. Nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy ne állítsák meg, és ne köszönjenek, ne emeljenek kalapot neki. Mindenki csak szépen beszélt édesapámról. Azt is tudta mindenki, hogy én Mózes doktornak vagyok a fia. Hogyha mozijegyet akartam venni, akkor is tudták, hogy én a Mózes doktor fia vagyok, és ennek következtében előnyöket tudtam szerezni magamnak. A magánéletben is nagyon sokat tanultunk tőle, annak ellenére, hogy annyira el volt foglalva abban a periódusban, amikor én fiatal gyermek voltam. Akkor egészégügyi-iskola igazgató volt, és amellett dolgozott, mint kórházi főorvos. De azt a kevés szabadidejét, ami volt, azt igyekezett velünk, gyerekekkel tölteni. Ő tanított meg fényképezni, ami ma is a legnagyobb hobbim. Ő volt az, aki megtanított szeretni a természetet, kirándulásokra vitt.

– Mi a véleménye arról, hogy Nagyváradon ma is ilyen kultusza van az ön édesapjának?

– Nagyon megható, hogy édesapám nyolc éve meghalt, de emléke a mai napig is él. Nagy megtiszteltetés ez az egész családnak. Meg kell mondanom, hogy a fiam első éves orvostanhallgató korában még nagyon bizonytalan volt, hogy érdemes-e folytatni ezt a mesterséget. Az első Mózes Díjak kiosztóünnepségére nem tudtam eljönni, mert volt Tajvanban egy kurzus, amit én szerveztem. Két hónappal a díjkiosztás előtt hívtak meg, de nem tudtam eljönni, mert pont ugyanarra a napra esett a kurzus. Ennek következtében a fiam jött el képviselni a családot. Annyira meghatódott, olyan mély benyomást tett rá az, hogy ennyire tisztelik az ő nagyapját évekkel a halála után is, hogy elhatározta: ezt a hivatást folytatni fogja.

– Ezt akár vehetjük ígéretnek is, hogy a Mózes család minden évben képviseltetni fogja magát a dr. Mózes Károly-díjak átadásakor?

– Igen. Erről a megtiszteltetésről nem fogunk lemondani.

Pap István