8 órája
„Egy thrash zenekar nem énekelhet Hawaiiról” – Schmiedl Tamás a Moby Dick múltjáról és jelenéről
Nagy sikerű koncertet adott a soproni Moby Dick május 11-én a nagyváradi Majálison. Beleremegtek a vár ódon falai a thrash metál klasszikusokba, a rajongók pedig extázisban tombolták végig a 45 éves zenekar lendületes előadását. A fellépés előtt Schmiedl Tamás frontemberrel beszélgettünk a Moby Dick hangzásvilágáról, a közönséggel való kapcsolatról és a metál mai helyzetéről.

Forrás: Festum Varadinum
Fotó: Király Botond
Jósa Attila
– A Moby Dick-albumok még ma is döbbenetesen jól szólnak a kilencvenes évekből, még a csapnivaló hangzásáról közismert Spotify-on is élvezhetők. Ennyire tudatosan figyeltetek a keverésre, a hangminőségre?
– Nagyon jólesik, hogy így hallod, értékeled. Mindig igyekeztünk beletenni a maximumot. Hol jobban, hol kevésbé sikerült, de összességében elégedettek vagyunk a hangzással. Azt szokták mondani, hogy egy lemez keverését nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Mindig maradnak nyitott kérdések, és nyilván voltak albumok, amiknek jobban sikerült a keverése. De ez végső soron szubjektív – mindenki máshogy hallja.
– Hosszú idő után végre szabadtéren játszhattok Váradon. Miben más ez zenészként, mint egy kisebb klubkoncert?
– Egészen más miliő. Egy szabadtéri koncert mögött komoly szervezés, komoly színpad és professzionális hangosítás áll. Lesznek lámpák, LED-fal, füstgejzírek, ez mind-mind hozzáad a látványhoz. Egy klubkoncerthez képest ez összehasonlíthatatlan. A klubok – főleg a kisebbek – szűk közönség előtt zajlanak, gyakran pincehelyszíneken. Persze ott is a rajongók vannak, akik tudják, mire számítsanak, de itt, egy ekkora fesztiválon, sokkal szélesebb közönségnek tudunk egy erőteljesebb, látványosabb produkciót adni.
– Az elmúlt években a metál szinte teljesen eltűnt a nagyobb fesztiválok programjából. Mi ennek az oka szerinted? Lehetett volna ez másképp?
– Ezt nem a zenekarokon múlik. A szervezőkön, a támogatói körökön múlik, hogy a metálzenekarok kiszorultak. Részben ez igaz, de az is igaz, hogy sok olyan fesztivál szűnt meg, ahol korábban fellépési lehetőség volt. A legnagyobb fesztiválokon régen volt külön metálszínpad – ma már nincs. Pedig annak idején telt házas bulik voltak, mégis elfordultak a műfajtól. Vannak olyan sztereotípiák, hogy a metál nem való ilyen rendezvényre, pedig mi mindenhol meg tudtuk mutatni, hogy igenis működik. Néha jobban is, mint a médiában futtatott mainstream zenekarok. Csak hát ezek a döntések nem mindig szakmai alapon születnek.

– Több mint három évtizede turnéztok, a határon túl is. Sőt, talán ti játszottatok legtöbbet Erdélyben és a Partiumban a magyar zenekarok közül. Melyik fellépések voltak a legemlékezetesebbek?
– A határon túli koncertezést mindig is missziónak tekintettük, főleg Erdélyben, ahol a legnagyobb számú magyar közösség él. A kilencvenes évek elején még nagyon nehéz volt kijutni, de pont akkor volt a zenekar hőskorszaka: megjelent az Ugass kutya, a Kegyetlen évek, a Körhinta – ezek a lemezek hozták a legnagyobb népszerűséget. Turnészerűen jártuk Erdélyt, volt, hogy 7-8 koncert is belefért egy körútba. Marosvásárhelyen például telt házas sportcsarnok előtt játszottunk, ami ma is szinte hihetetlen. A műfaj is új volt ott, és a közönség elképesztő lelkesedéssel fogadott bennünket. Sepsiszentgyörgy is emlékezetes, ott is hatalmas tömeg volt. Ez tényleg egy aranykor volt számunkra.
– A kilencvenes évek végén volt egy Váradra meghirdetett Tankcsapda–Moby Dick közös koncert, ami végül elmaradt, de sokan még úgy is elmentek a helyszínre, hogy tudták, nem lesz megtartva.
– Igen, ez is jól mutatja, mennyire nehéz volt akkoriban az információáramlás. Egy koncertet szinte csak végszükség esetén fújunk le, mert iszonyatos munka előzi meg: reklám, szervezés, technika, minden. És sokakat érint: közönséget, stábtagokat, technikusokat. Egy elmaradó koncert lelkiismereti kérdés is, nem csak logisztikai.
– Végezetül: a dalszövegeitek sokszor markáns társadalomkritikát tartalmaznak. Némelyik visszatekintve szinte próféciának tűnik – például a Happy End című klasszikus. „Amerika nyeri a háborút”?
– Nagyon úgy néz ki... Itt mindenképp meg kell említenem Pusztai Zolit, aki a szövegeink nagy részét írta – a tiszteletbeli ötödik tagunk. Zoliban megvolt az a képesség, hogy előre lásson dolgokat. Rengeteget dolgoztunk együtt, én mint frontember alakítottam vele közösen a szövegeket. Ő tényleg szócsöve volt annak, amit a zenekar képvisel. Sok olyan dolog van, amit 10–20 évvel ezelőtt megénekeltünk, és ma teljesen valóság. Ez illik is a stílushoz, egy thrash zenekar nem énekelhet Hawaiiról, nyári bulikról meg tengerparti románcokról. Mi lázadunk, és kimondjuk, amit nem találunk rendben ebben a világban, ez a dolgunk.