A fúvósmuzsikáé volt a főszerep

Tóth Gábor

Két igazán Nagyváradhoz tartozó főszereplőt említettünk fenebb. Igaz, Jankó Zsolt (sz. 1978) a filharmónia állandó dirigensének szív szerinti szakmai székhelye talán inkább szülővárosa, ahol a Kolozsvári Magyar Opera sikeres karmestere (is), de mi immár 2005 óta itt folytatott szakmája nyomán tiszteletbeli váradiként tekintünk rá. A nagyváradi Gáti Sándort (sz. 1983) pedig eddigi több mint másfél évtizedes értékes filharmóniás és azon kívüli, pl. barokk oboás, régizenei, kamarazenei tevékenysége alapján, valamint korábbi szólójátékait és persze a mostanit is hallgatva, akár még több, fontosabb előadói szerepkörben is szívesen hallanánk hivatalos munkaadójánál, ahol 2003 óta fúj töretlenül a zenekarban.

Mindig friss fellélegzést jelent, ha egy megszokott faktúrájú koncertprogram – mondjuk nyitány-versenymű-szimfónia – újító szándékú változásokon megy át. Az elmúlt hat szabadtéri filharmóniás koncert során vírushelyzeti kényszerűségből kibontakozott egy új típusú műsorstruktúra, mely különösen kedvez azon rövidebb időtartamú, közepesebb apparátusú művek előadásának, melyek az ún. nagy hangversenyműsorokból rendszerint kiközösítve maradnak.

Megtisztelő lehetőség

Múlt csütörtökön különösen a fúvósokra terelődött a hangsúly, egyrészről Mozart C-dúr oboaversenye (K 314, 1777), másrészről Brahms 2., A-dúr szerenádja (op. 16, 1859) nyomán. Ez utóbbiban ráadásul a szerző még a mindig témavivő hegedűket is kipaterolja a zenekari felállásból a fúvósok javára, s a mű ajánlása persze ki másnak is szólna, mint a szeretett Clara Schumann számára. A címadás nyomán tekinthetjük a program második részét akár a múlt heti Csajkovszkij-Dvorák „szerenádozás” organikus folytatásának is. Az említett Brahms-művet nem is emlékszem, hogy hallottam volna az elmúlt három évtizedben szűkebb váradi környezetben, helyette a német szerző 1., D-dúr szerenádja rémlik halványan, egy 20 évvel ezelőtti koncertről.

Öröm hallani, ha a zenekarból valaki megtisztelő lehetőséget kap szólistaként is megmutatkozni, a csapat elé kiállni, így történt ez a Mozart oboaversenyben, a már emlegetett Gáti Sándorral is, akinek előadói fejlődését tehát már igen régóta nyomon követhetik a koncertlátogatók. Talán csak a harmadik tételben akkurátusan betartott ravasz mozarti artikulációk voltak azok, amik tempóingataggá tették a rondót, más kifogásunk igazán nem lehet, kiváló játékot hallhattunk.

A szólista jóvoltából megtudtuk, hogy az első két tételben Marcel Ponseele kadenciáit, míg a záró részben Heinz Holligerét hallhattuk. Egyébként a salzburgi érseki udvar zenekarába 1777-ben alkalmazott Giuseppe Ferlendis, a korszak európai hírű oboása az, aki számára e versenymű íródott, s akinek már ekkor nagyobb gázsija volt, mint egy évvel fiatalabb zenekari kollégájának, a szerzőnek, azaz magának Mozartnak. Az érseki udvar kényszerű kötelezettségeit, az igazságtalanságokat nem tűrő Mozart ugyanazon évi salzburgi felmondásában bizonyára ez is közrejátszhatott, mint sokadik csepp a pohárban.

Gáti Sándor ráadása szintén a zenekarral együttműködésben történt. Az angolok legnagyobb német zeneszerzője (avagy fordítva), Händel egy az 1711-es Rinaldo c. operájából ismertté vált áriáját hallhattuk („Lascia ch’io pianga”), melyben az énekhang helyett, a szavakon túl, most az oboa siratta el a bilincsbe vert szabadságot, minden patetikusság nélkül, aktuálisan…

Brahms két korai szerenádjáról még csak annyit, hogy utólag az okosabb zenei közvélemény tulajdonképpen úgy aposztrofálja ezeket, mint a szerző szimfóniaírásra való rákészülését.

Tény, hogy Brahms egészséges önkritikája miatt sokáig nem mert szimfóniát írni Beethoven hagyatékának árnyékában, de ez semmit nem von le például a most elhangzott 2. szerenád értékeiből, hiszen kimondottan igényes, kényes, szövevényes tematikus építésű és hangszerelésű, rendkívül intelligens muzsikáról beszélünk, melyet bizony hallhatóan most nem sikerült illő köntösben prezentálni a zenekar és a karmester közös munkája nyomán, ez bizony egy „hétpróbás”, és nem egy kétpróbás zenemű.