Ismét találkoztak a Nagyváradról elszármazottak

Pap István

Az idei eseményen Balogh Erika Svédországban élő tanárnő, világutazó és Dimény Áron színész vallott életéről szombaton délelőtt a váradi vár M. épületében. Balogh Erikával Zatykó Gyula, a Szent László Napok főszervezője beszélgetett. Elöljáróban hngsúlyozta, hogy ez az évről évre megrendezésre kerülő találkozó a váradi magyarság büszekeségének az ünnepe, hiszen olyan embereket lehet itt megismerni, akik szülőhelyüktől távol futottak be valamilyen karriert. Balogh Erika négy kontinensen tett mintegy harminc utazásáról mesélt Zatykó Gyula kérdéseire válaszolva. Különösen érdekes volt a kenyai élettapasztalatok összegzése. Mint mondta, férjével inkább a harmadik világ országaiba szeretnek utazni, mert ez egészen másfajta élményt nyújt, mint a turisták által bejáratott, közkedvelt turistaövezetek felkeresése. A kenyai állapotokról elmondta, hogy emberi ésszel szinte felfoghatatlan szegénységben élnek ott az emberek, és életre szóló élménynek nevezte azt a szolidaritást, közvetlenséget és önzetlenséget, amit kubai utazásai során tapasztalt a helyiek részéről. Elmondta azt is, hogy eljutott Indiának a Bengáli-öbölben lévő részén is egy olyan helyre, ahol turisták nem szoktak megfordulni. Zatykó Gyula kérdésére válaszolva közölte, hogy nem szokott félni, amikor ilyen egzotikus, a kedvelt turistaparadicsomoktól távol eső helyeken jár. Mindenesetre megfogadja a helyiek jótanácsait, és éjszaka nem mennek ki a szálláshelyükről, illetve napközben sem mennek olyan övezetekbe, ahova a helyiek figyelmeztetése szerint nem tanácsos. Mivel a váradiak számára Svédország is kicsit egzotikus helynek számít, ezért Balogh Erika készséggel mesélt erről az országról is a jelenlevőknek. „Van, ami Svédországban nagyon jó, és itt nagyon rossz, és van, ami itt nagyon jó, és Svédországban nagyon rossz” – mondta. Kifejtette, hogy Svédországban anyagi jólét van, és az állam segíti az integrációt, például minden egyes nemzeti közösségnek biztosítja az iskolában az anyanyelvű oktatást. Az igaz, hogy ez mindössze egy óra egy héten, de ez legalább elég ahhoz, hogy a gyerekek megtanuljanak írni az anyanyelvükön. A negatívumok között említette az egyre több városban megjelenő no go zónákat, amelyekről elmondta, hogy nem a mostani migránshullám miatt alakultak ki, sokkal inkább a kilencvenes években a Balkánról bevándorolt népcsoportok, főként a koszovóiak alakították ki ezeket az övezeteket, mert nem hajlandóak integrálódni a svéd társadalomba.

Színészek beszélgetése

A második részben két Nagyváradról Kolozsvárra elszármazott színész beszélgetését hallhatta a sajnos kis számú közönség. A kérdező Vindis Andrea, a néhai Csiky Ibolya színművész lánya volt, aki pedig válaszolt, az Dimény Áron, egyébként mindketten a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművészei. Dimény Áron felidézte, hogyan került a színészi pályára és mesélt az egyetemen szerzett meghatározó élményeiről. Kiemelte, hogy a 90-es évek elején még új volt Kolozsváron a színészképzés, ezért gyakorlatilag nem volt biztosítva számukra semmilyen hely, ahol tanulhassanak, ezért a tanáraik, akik zömében gyakorló színészek voltak, a színház épületében tartották meg óráikat. Ennek megvolt az a pozitív hozadéka, hogy ezt az egyébként gyakorlati hivatást valóban folyamatos gyakorlatként tudták elsajátítani. „Az egyetem olyan volt, mint egy inasiskola” – fogalmazta meg Dimény Áron, amit megerősített Vindis Andrea is, aki szintén akkoriban végzett a kolozsvári színművészeti főiskolán. Ezt az alapvetően gyakorlatközpontú képzést illusztrálja az a tény is, hogy Dimény Áront szeptemberben vették fel az egyetemre és decemberben már fellépett a színház bemutatóján. A továbbiakban Dimény Áron beszélt filmszerepeiről, illetve a filmforgatásokon szerzett tapasztlatairól. Ebben vonatkozásban különösen nagy élmény volt számára a Sorstalanság című filmben való részvétele, ennek a forgatásán barátkozott meg a főszerepet játszó Nagy Marcellal, illetve ez a forgatás tette lehetővé számára azt is, hogy találkozzon Kertész Imrével. A beszélgetés során szó esett a színházi előadások hatásáról is. Két olyan esetet is felidézett Dimény Áron, amikor elmondása szerint azzal az érzéssel játszott, hogy valami nincs rendben az általa alakított szereppel, vagy maga a darab meglehetősen gyenge minőségű, mégis ezeknek a kapcsán is kapott rendkívül pozitív nézői visszajelzéseket. Ezek a tapasztalatok erősítették meg őt abban, hogy nem számít az, hogy ő maga mit gondol egy-egy szerepről vagy egy-egy előadásról, mindig tudása legjavát adva kell a színpadra állnia, mert mindig vannak, illetve lehetnek olyan nézők, akik számára nagyon fontosak azok az előadások is, amelyek a színésznek esetleg nem tetszenek.