Az ortodox húsvétot ünnepelte koncertjével múlt szerdán a nagyváradi filharmónia

Tóth Gábor

Árnyalatnyival több mint fél házzal zajlott ez az ünnepi nagykoncert, pedig az ember azt gondolná, hogy a helyi többségnek kulturálisan fontosabb egy ilyen kimagasló, ortodox egyházzenei tartalmakat megpendítő húsvéti hangverseny. Ezzel egyúttal azt is szeretnénk mondani, hogy nem kizárólag a filharmóniához még hűséges magyar hallgatóság többsége hiányzott erről az eseményről. Rétegzenének bizonyult tehát a nagyközönséget megcélzó programválasztás.

Constantinescu mély intellektussal és kifogástalan hagyományismerettel dolgozik, igaz, így bizarr nehézkességével nem könnyíti meg sem a hallgató, sem pedig az előadó-apparátus dolgát ebben a bő másfél órás, négy nagy tablóra tagolódó görögkeleti passióban. Tartalomhoz illően sötét tónusokban gondolkodik, a mélyvonósok kulcsfontosságúak, magas hangszíneket retorikailag indokoltan csak a földi szenvedéstörténetben megcsillanó égi utalásos fénypontokban hallhatunk. Constantinescu előszeretettel és folyamatosan veti be a rezeket, ezzel (de ide értjük a hárfa epizodikus megszólalásait is) egyúttal archaizál, és az ókori úzusban volt hangszerekből levezetett színezetét adja a történetmesélésnek és jelenetkomponálásnak. Különleges zenekari megoldásokat talál a recitativók kíséretéhez, maga az evangélista epikusan uralja a mű teljes vezérfonalát, sokszor olyan helyeken is spórol így a szerző a cselekménnyel – az evangéliumi citátumok hitelessége javára –, ahol bőven lehetne megszólaló szerepeket leosztani az énekeseknek. A bizánci egyházzene nemzetközi kutatása az 1930-as években nagy lendületet vett, s talán nem véletlen, hogy I. D. Petrescu bizantinológus és Constantinescu alkotói találkozása nyomán épp a negyvenes évek derekán látott napvilágot ez a mű. A hangszermentes archaikus ortodox egyházzenei gyakorlatot Constantinescu úgy modernizálja, hogy a tradíciót a zenei tartalomban megőrzi, azaz a bizánci ékhoszok jellegzetes modális intonációs formuláit, és erre lép egy a 20. század első felének hangzásában rendkívül korszerűnek számított szintet, neoklasszikus keretbe átemelve és újrarétegezve a sokévszázados hagyományt. Ha ez a méretes darab történetesen nem Tiberiu Soare kezébe került volna most, akkor bizony nem így szólalt volna meg itt Váradon. Soare muzikológusi zeneértéséről sokat lehetne mesélni, de elég ha csak annyit mondunk, Enescu Oedip-jét is vezényelte néhány éve a bukaresti operában. Nem érződött most tehát különösebben, hogy minimum egy nap próba kiesett az ünnep okán szerdára előrehozott koncert miatt, viszont akadt a levegőben feszültség és maradtak elvarratlan szálak.

A Kolozsvári Román Nemzeti Opera állandó és vendégművész köreiből hívott szólisták találó választásnak bizonyultak. Eredetileg Florin Estefan lett volna az evangélista, de helyette Mihai Damian bariton lett a beugró. Damian pazarul helyt állt és rendkívüli érzékkel dramatizálta a történetmesélést – megismerhettük jó színpadi kiállását még a tavaly őszi évadnyitós Carmina Buranában. Drámai súlya és meggyőző szerepformálása volt a Jézus szavait megéneklő Cristian Hodrea basszusnak is, és ugyancsak élő erővel hozták jelen időbe a megszólaltatott karaktereket a további férfihangok, Pilátust Sebastian Balaj bariton, Júdást Nicolae Ilincăi tenor. Nemkülönben nagyszerű énekhang volt a három szólista hölgy is (kár, hogy maga a mű nem sok szerepet oszt a nőkre), emlékezetes volt a IV. részben (feltámadás) előadott tercettjük: Victoria Chicu mezzoszoprán (egyben Szűz Mária epizódszerepének alakítója is), valamint Anna Stănescu és Lorena Puican szopránok. Nagyon sokat köszönhetett most ez a darab az operaszólistáknak abban, hogy túllépett önmaga egyházi liturgikus keretein és valóban színpadi passióvá lett.

Az ókori görög tragédia-hagyományú kovászt adó énekkar munkája is igazán lehengerlően sikerült, bár a váradi csapatot erősítendő az aradi filharmónia kórusának tagjait hívták segítségül (az aradi filharmónia tavaly áprilisban játszotta ezt a művet). A kar felkészítője ezúttal egy a kolozsvári zeneakadémián dirigensi szakot végzett jászvásári hölgy, Rodica Trandafir volt. Amint azt már mondtuk, a zenekar hangzásának kicsiszolása pediglen Soare művészembert próbáló érdeme, aki végig hihetetlenül tartotta magát, vitte a hátán a nagykoncert súlyos keresztjét a legutolsó ütemig, s kimerültsége csak a lezárás utáni pillanatban mutatkozott meg, amikor a közönség felé fordult. A hosszas, álló vastapsra aztán Soare a szerző partitúráját emelte a maga feje fölé, tisztelettel jelezve, kié itt a valódi érdem. Az apparátusról szólva csak zárójelben még annyit, ez a darab két tubát ír elő, és bár csak egy tubát láttam a zenekarban, mégis az a különös helyzet állt elő, hogy a színpadon így is két tubás volt – mindez úgy lehetséges, hogy Tiberiu Soare karmester korábbi foglalkozását tekintve tubaművész.