Kiss Anna tanárnőre emlékezve

„Ha rá gondolok, mindig egy kép ötlik fel bennem, amint finom krémszínű blúzában, csillogó szemmel magyaráz, történetet mesél, akár egy francia kisváros ódon utcácskájában, vagy akár egy erdélyi fatornyos templom árnyékos tövében. Ahogy keresi, és mindig megtalálja a legfrappánsabb kifejezést, az éppen megfelelő szót, hogy láttatni tudja velünk a világ csodáit – írja emlékezésében kedves kolléganője, Szarvas Rita. – Anna mutatta meg nekem Nagyváradot, kalauzolásában minden utcarészlet, minden terecske, omlatag ház megszólalt, és arról mesélt, amikor ez a város volt a magyar irodalom és kultúra fellegvára. Tizenöt évig voltunk kollégák a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnáziumban, egyike volt azoknak a mintaadó tanároknak, akik tartást, méltóságot, kulturáltságot közvetítettek.

A politikai történések át- meg átszövik az egyes ember életét, így Kiss Anna életében is meghatározó szerepet játszott a történelem. Amikor Kerekes Anna néven 1940. október 3-án megszületett egy kis bányászfaluban Dél-Erdélyben, és Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, édesapját Nagybányára helyezték, ahol a bánya főmérnöke lett. A háború után a család, négy gyermekkel kibővülve, újra kis erdélyi román bányásztelepülésekre került. A gimnáziumot már Nagyváradon végezte el, és ezt a várost érezte igazi otthonának. Egyetemre Kolozsváron járt francia–román szakon, és a végzés évében, 1962-ben kötötte össze életét férjével, dr. Kiss Andrással. Évekig két, főleg románok lakta kisvárosban teljesítettek szolgálatot, Dr. Petru Groza városban (ma Ștei, illetve Vaskohsziklás) és Belényesen. Két gyermekük, az 1963-ban született Kati lányuk tanárnak, 1966-ban született András fiuk orvosnak állt, talán a szülői példát követve.

A vidéki évek után, 1971-ben kerültek vissza Nagyváradra. Kiss Anna a város neves, román és magyar tannyelvű gimnáziumának tanára lett (Mihai Eminescu Főgimnázium, azelőtt Klasszikus, ill. Premontrei Főgimnázium). Itt elsőfokú tanári vizsgát tett, és tanítványai rendre országos tanulmányi versenyeket nyertek.

A diktatúra egyre abszurdabb szorítása miatt, 1989. december másodikán családostól áttelepültek Magyarországra, három héttel a Ceauşescut elmozdító román forradalom előtt. Egy szobabútort és 70 kilogramm személyes holmit hozhattak magukkal, román állami engedéllyel.

Pócsmegyer lett az új otthonuk, ahol családi házat építettek. Anna a Móricz Zsigmond Gimnázium franciatanáraként és osztályfőnökként folytatta pályáját. Egy évtized leforgása alatt tanítványai közül négyen szerepeltek az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny döntőjében. Sokan a híres Rigó utcai központ vizsgáztatójaként találkozhattak vele. A francia nyelv és irodalom elkötelezettsége alapján lett Szentendre és Salon de Provence testvérvárosi kapcsolatának egyik motorja. Évente jöttek-mentek a csoportok, franciák és okszitánok csodálták a várost, családoknál laktak, remek programokon vettek részt. Közben megszületett négy unokájuk: Peti, Andriska, Barni és Fruzsi, akik felé sugárzó szeretettel fordult.

2005-ben ment nyugdíjba, és még két tanévre meghívták bevezetni a francia nyelv tanítását a Református Gimnáziumba. Nyaranta szívesen indultak hosszabb turistaútra, Firenze kedvéért megtanult olaszul. Mindvégig szívügye maradt Erdélyország megismertetése is, gyerekekkel és nyugdíjasokkal kisebb és nagyobb csoportokban járták be a nevezetességeket.

Idős korát bearanyozta két dédunokájának: Lara-Kincsikének és Annácskának megszületése, akiknek nevelésében is részt vállalhatott. A család meghatározó, döntő fontosságú volt számára. Férjének hatvan éven át legfőbb támasza volt. Egy alattomos, gyógyíthatatlan betegség három hónap alatt ragadta el tőlünk augusztus 20-án.”

*

Halálhírére egykori tanítványai közül sokan fejezték ki részvétüket a családnak. Egy Franciaországban élő volt diákja, akivel élete végéig levelezett, Sabău (Aulagnon) Silvia részéről: „Tanárként és kivételes emberként marad meg emlékezetemben… Ő vezette és világosította fel kamaszkoromat, és az egész élete követendő példa volt számomra. Végül is, az igazi hivatás, amit egész életében gyakorolt, a szeretet hivatása volt: családja felé, szerettei felé, hivatása felé, diákjai iránt, a francia nyelv és kultúra iránt.” (De, hozzátehetjük, hogy általában a kultúra iránt.)

Osztályfőnöke volt az 1986-ban érettségizett utolsó váradi osztályának, akikkel élete végéig szoros kapcsolatot tartott fenn. Két évig az osztály fele román, másik fele magyar volt. Ennek az osztálynak két volt tagja, Varga Andrea és Kozmán Tünde, részt vett a magyarországi búcsúztatón, és osztályfőnöküktől kapott útravalójukon kívül elmondták, hogy milyen bölcsen és harmonikusan vezette az osztályt, amelyben soha nem fordult elő súrlódás vagy ellentét az osztály két fele között.

Volt szentendrei tanítványa, Ladányi Anita a következőket olvasta fel: „(...) Azt hiszem, sokak nevében mondhatom el, hogy ő volt a TANÁR, csupa nagybetűvel. Hogy mire tanított, a csodálatos francia nyelven kívül? Szelídségre, kitartásra, alázatra, önzetlenségre, az élet igenlésére, nyitottságra a világ felé. Vannak emberek, akik olyan természetesen és észrevétlenül váltak életünk részévé, hogy nem is tudjuk felidézni a pillanatot, amikor beléptek a szívünkbe, egyszerűen csak azon kapjuk magunkat, hogy mellettünk áll valaki, aki támogat, szeret és finoman terelget. Ha a Tanárnőre gondolok, felidéződik bennem határtalan műveltsége, intelligenciája. Felnéztünk rá, mert olyan légiesen hatott ránk, visszafogott humorral fűszerezte be a mindennapjainkat. A legnagyobb dolog pedig, amit pedagógus adhat egy diáknak, az nem más, mint az önbizalom. Mi pedig maradéktalanul megkaptuk tőle. Köszönjük, drága Tanárnő! (...) Hiszem, hogy az életünk nem csak ebből a pár évtizedből áll, amit a Földön töltünk. Örök életünk van és a Tanárnő most szintet lép, mert méltóképpen teljesítette küldetését, méghozzá azt a parancsot, ami gyászjelentésén is olvasható (»Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.« – János evangéliuma). Amikor elolvastam, azt gondoltam magamban, hogy ennél kifejezőbb és hozzá jobban illő mondatot nem is találhatott volna a család. Teljesítette Jézus parancsát, a szeretet parancsát.”

*

Assisi Szent Ferenc imáját kézírással írta le magának, féltve megőrizte – és ma már bízvást mondhatjuk, hogy ezt tekintette élete vezérfonalának. Sírkövére bevésve ez áll: „Hazatalálni, hazát találni, otthon lenni legalább a kőben…”

Összeállította férje, dr. Kiss András