Kiállítás Olasziban: Nagyváradi jelzett téglák

Ciucur Losonczi Antonius

Az érdeklődőket Mihálka Nándor történész, régész, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alelnöke üdvözölte, aki röviden beszélt arról, hogy a kutatások szerint az emberiség már több mint 10 ezer éve gyárt téglát. Magát az építőanyagot az egyiptomiak, a sumérok és a rómaiak is rengeteget fejlesztették, formálták. Mindig keresték azt, hogyan lehet a legjobb hőfokon az optimális keménységet elérni. A Kárpát-medencében is folyamatosan használták a téglát az évszázadok folyamán, nagyon sok téglakazettás temetkezéssel is szembesültek már a régészek, illetve a partiumi műemlékek nagy része téglából épült, kisebb falusi templomoktól kezdve egészen a nagyváradi székesegyházig és várig. A magán téglagyártók a 19. első felében jelentek meg, ezt megelőzően a püspökségek foglalkoztak ezzel is.

Szabó Ervin plébános arra hívta fel a figyelmet, hogy aki építkezik, az perspektívában gondolkodik, a szorosan egymáshoz illesztett tégláknak pedig szimbolikus jelentésük is van, hiszen átvitt értelemben „közösséget” alkotnak.

Komáromi Ernő arról számolt be, hogy a kétszáz téglát tartalmazó kiállítás kétszáz évet ölel fel, az 1750 és 1950 közötti korszakot. Amikor sok évvel ezelőtt a Fő utcát felújították, látva, hogy milyen sokfajta tégla kerül elő a munkálatok során, elkezdte gyűjteni azokat, s aztán ezt folytatta más beruházásokkor, illetve belvárosi ingatlanbontásoknál is. A váradi garázsában, majd a hegyközcsatári kertjében tárolta ezeket. Persze a munka nem ment simán – voltak, akik nem nézték jó szemmel, a téglák súlyosak, sok táskája tönkrement, a tisztításuk sem volt mindig könnyű –, de végül általában elhárultak az akadályok. Eleinte csak megmutatta a tégláit másoknak, különösebb tudományos megalapozottság nélkül, később azonban már dokumentálódni kezdett, magyarázta. Mindezek nyomán arra a következtetésre jutott, hogy Biharban az egyik legjelentősebb építtető a 18. században a birtokaiba visszahelyezett római katolikus püspökség lett, melynek saját téglavető állt a rendelkezésére. A 19. század második feléig ezért a monogramos téglák a püspökség vagy a főpásztorok személynevét rejtik. Az 1843-as idevonatkozó törvény megjelenése után a téglagyártás fokozatosan magánkézbe került. A kisebb magántéglavetők téglái eleinte kézi készítésűek voltak, majd a gépesítés elterjedésének dualizmus kori évtizedeiben beindultak a korszerűbb gyárak. A monogramos téglák betűinek magassága a 18. században, illetve a 19. század elején hozzávetőleg 9–11 centiméter volt, majd idővel ennek körülbelül a felére csökkent. A 19. század végétől a gyári tégla készítésénél a matricákban a téglabélyegeket fémlapokra vésték, általában hosszúkás, ritkábban ovális, hatszögű, háromszögű stb. formájú keretbe. Ezek a bélyegek már bemélyedtek a tégla felületébe, akárcsak azok a számok, amelyek néha az égetőkemence számát jelölték. A pecséteket időnként kicserélték, így Incze Lajos és Társának például ötféle jegytípusát ismerjük. A szabványosítás német nyelvterületeken 1850 környékén történt, a téglaméretek 30×15×7 centiméteresek voltak. Romániában 1950-ben lépett érvénybe a STAS-szabvány, melyben a téglaméretek: 24x11,5x6,3 cm. Nagyvárad valamikor a téglagyártás fellegvára volt, a legismertebbek ezek közül talán a Rimanóczy, a Rendes Vilmos, a Köblös, a Vulkán, a Köblös és a Delta téglagyárak.

A téglákat Komáromi Ernő a plébániának ajándékozta, illetve arra kér mindenkit, ha különleges feliratú téglára bukkan, jelezze neki.