Molnár Éva pszichológus: A férfiak sem beszélnek szívesen az őket ért sérelmekről

Törő Enikő 

– Kampányok, plakátok, sőt még világnap is szól a nők elleni erőszakról. A férfiak elleni erőszakról azonban alig beszélünk. Miért szorul ez perifériára? 

– A bántalmazás fogalma összeolvad a családon belüli erőszak fogalmával, és többnyire a gyermekek és a nők bántalmazását értjük rajta. A témában átfogó kutatások zajlottak az elmúlt években, és társadalmi érzékenyítésre törekedtek a szakemberek. De a férfiak elleni erőszakról kevés kutatás volt és van, illetve a meglévők tapasztalatai nem jelennek meg hangsúlyosan sem szakmai körökben, sem a nyilvánosság előtt. Hogy miért van ez? Mert maguk a férfiak sem beszélnek szívesen az őket ért sérelmekről, mivel neveltetésük során általában azt tanulták meg, hogy saját szégyenükként éljék meg az erőszakot. „Vesztes helyzetként” élik át az eseményeket, és mindig magukban keresik az okokat. A társadalmi szerepeik alapját képező sztereotípiák előrevetítik a tehetetlenséget, a kétségbeesést és a hallgatást. Ennek oka az, hogy elhiszik, elhisszük: egy férfinak erősnek kell lennie, fizikai erőfölénye miatt nem lehet bántalmazni, nem kérhet segítséget, mindent egyedül kell megoldania, egy férfi legyen büszke, nyíltan nem szégyenkezhet, és ha egy férfit bántalmaznak, már nem is férfi igazán stb. 

– Tapasztalatai szerint a férfiak elleni abúzus verbális vagy fizikális a leggyakrabban? 

– Az általános feltételezés az, hogy a bántalmazó nők fegyvere elsősorban a lelki erőszak, vagyis hogy a férfiak legtöbbször lelki bántalmazás áldozataivá válhatnak, és nem jellemző az ellenük elkövetett fizikai erőszak. A bántalmazó partnerkapcsolatot leginkább a kritizálás, vádaskodás, hibáztatás és a parancsolgatás, valamint a sértegető szavak használata jellemzi. Átlagos gyakoriságú a fenyegetés és zsarolás, a megalázás, a nyílt dühkitörés, a pénz kezelésétől való elzárás, illetve a szexualitással való zsarolás. Jellemző – bár nem a „legkedveltebb” – női eszköz a hallgatás és elfordulás. Megfigyelhető azonban a párkapcsolaton belüli fizikai erőszak is, mely különböző formákban jelenik meg, például az elkövető tárgyakkal dobja meg partnerét alkalmanként vagy rendszeresen verekszik (ököllel üt, pofoz), harap, karmol. A bántalmazott férfiak általában nem „ütnek vissza”, azaz nem válnak maguk is bántalmazóvá, fizikai erőfölényüket kihasználva. Érdemesnek tartom megemlíteni azt, hogy családok esetében egyes kutatások szerint ha a férfi bántalmazott szerepbe kerül, akkor a gyerek sem ússza meg, ő is verbális vagy fizikai áldozattá válhat. Sok esetben eleve úgy válik fizikai áldozattá egy férfi, hogy megpróbál közbelépni a gyerek bántalmazása során. Nagyon sok ilyen esetről hallunk fordított helyzetben, amikor az anya lép közbe az apával szemben a gyerek megverése során, és így válik ő maga is áldozattá, de az az igazság, hogy ez fordított esetben is ugyanúgy megtörténhet. 

– Kérem, fejtse ki az intim terrorizmus jelentését. Michael P. Johnson szociológus szerint ez a kifejezés jellemzi leginkább a férfiak bántalmazását. 

– A michigani szociológus intim terrorizmus alatt tulajdonképpen azon női magatartásformák összességét érti, melyek viselkedéskontrollal próbálják a férfiakat a társas kapcsolatoktól elszakítani. Ezek során a hölgyek eltiltják párjaikat a nőnemű barátoktól, korlátozzák a testi együttlétet, átveszik pénzügyeik kezelését vagy épp restrikciókat határoznak meg ebben, illetve teljes mértékben befolyásolják öltözködésüket.

 – Milyen gyakran kérnek a bántalmazott férfiak segítséget? 

– Meglehetősen ritkán kérnek segítséget, bár az ezt megelőző évtizedekhez képest javuló tendencia mutatható ki, ugyanis lassan nyilvánosságot kapva, köztudatba kerülve a probléma egy löketet adhat annak tekintetében, hogy a segítségkérés fontos és jogos. Viszont visszahúzó erő lehet a szégyenérzet mellett a bántalmazó irányában kialakult függőség is.

 – Milyen gyakori a férfiak elleni erőszak a statisztikák szerint? 

– 2019 első félévében Romániában a családon belüli erőszak áldozatainak 61,91 százaléka nő volt, 38,09 százaléka pedig férfi, de itt figyelembe kell vennünk, hogy a statisztika nemcsak a férjekre, élettársakra és egyéb kapcsolatban élőkre vonatkozik, hanem az idősekre és gyerekekre is, illetve nyilván azok a férfiak, akik hallgatásba burkolóztak, nem is kerültek be a felmérésekbe. 

– A férfiak a férfiakat miért nem védik meg? A nők létrehoztak alapítványokat, egyesületeket és harcolnak a nők elleni erőszakért. A férfiak miért nem? 

– Elsősorban az ezzel járó szégyenérzet és hallgatás miatt nem mesélnek egymásnak a velük történtekről, és nem kérnek segítséget sem. Illetve, ha ilyen családi mintában nőttek fel, agressziót láttak vagy maguk is elszenvedői voltak annak, gyakorlatilag természetesnek fogadják el a helyzetet, és nem ismerik fel vagy nem tesznek ellene. Az is sajnálatos, hogy a családon belüli erőszak felismerése, kezelése egyoldalúvá vált. Ezzel tulajdonképpen az a baj, hogy a családon belül olyan erőszakos akciók eshetnek meg – vélhetően nagy számban –, amelyek ellen érdemben senki sem emeli fel a szavát. Nem születnek intézkedések. Az általában a családon belüli erőszak kezelése, viszszaszorítása területén küzdő szervezetek nem válnak érzékenyekké erre a formára. Senki sem mondja ki, hogy itt is baj van. Ha viszont semmi sem gátolja, ezek az erőszakos akciók a későbbiekben akadálytalanul megjelenhetnek a családok következő generációiban.