Szemelvények egy rendkívül gazdag életpályából

Pap István

– Mikor, minek a hatására fordult érdeklődése a történelem felé?

– Viszonylag későn alakult ki az érdeklődésem a történelem, mint tudomány iránt, de a múlt mindig is érdekelt. Nagyváradon születtem, a Körös-part mellett nőttem fel, és az ott talált régi pénzek megmozgatták egy kicsit a fantáziámat. De a környezetemben, a családomban is jelen volt az érdeklődés a történelem iránt, persze nem tudományos szinten. Az akkoriban 4-es számú Líceumnak hívott volt Premontrei Főgimnáziumban végeztem, azután a nagyváradi tanárképző főiskola történelem-földrajz szakán, majd pedig Kolozsváron a történelem-filozófia szakon. A tanári pályám több mint negyven évet ölel fel. A leghosszabb ideig, huszonnyolc évig egykori iskolámban, a jelenleg Mihai Eminescuról elnevezett főgimnáziumban tanítottam. 1990 után lehetőség nyílt több mindenre. 1995-ben Budapesten doktoráltam a Magyar Tudományos Akadémián, ezt követően már egyetemeken is taníthattam, így vendégtanárként Budapesten, Pécsett, illetve később a Partiumi Keresztény Egyetemen docensként. 2001-ben habilitáltam, ami az egyetemi tanári címnek az alapja. 2008-ban, viszonylag későn kaptam meg az egyetemi tanári címet. Az utolsó munkahelyem a Nagyváradi Egyetem volt 2017-ben.

– Tanárként mit tekint legnagyobb megvalósításának?

– Erre nagyon nehéz válaszolnom, mert karrierem úgy alakult, hogy az általános iskolától a doktori képzésig minden vonalon tevékenykedtem hosszabb-rövidebb időszakokban. A karrierem nagyon dinamikus volt, mert igaz, rövid ideig, de egyszerre tanítottam középiskolában és emellett egyszerre két egyetemen, Budapesten és Nagyváradon. Mindig az volt a véleményem, hogy a tanárnak nemcsak arra kell hangsúlyt fektetnie, hogy a tudást átadja, hanem hogy gondolkodást formáljon, és ezt általában a diákok is jobban szerették.

– Hogyan indult kutatói pályája?

– 1990-ig nem lehetett rendesen kutatni, de a rendszerváltás után végre komolyabb kutatásokat végezhettem. 1996-ban jelent meg az első könyvem Város, kinek nem látni mását címmel, amely akkor újszerű volt, mert a dualizmus korát dolgoztam fel benne és bő fél évszázada nem jelent meg Nagyváradról komoly tudományos történelmi szakmunka. Máig büszke vagyok arra, hogy háromezer példányban jelent meg, ami akkor jelentős példányszám volt. Utána kialakult tudományos kutatásom fő vonala, Nagyvárad várostörténete, de más városok történetét is kutattam, ugyanakkor foglalkoztam társadalomtörténettel, sajtótörténettel, illetve az 1848–49-es események és személyek történetével is. Máig húsz önálló kötetem jelent meg, emellett számos szerkesztett kötetem, több száz cikkem és tanulmányom van.

– Mely könyveket emelné ki munkásságából?

– Megírtam Nagyvárad két világháború közötti történetét Egy város átalakulása címmel, aztán folytattam az 1940–44-es időszakkal. Egyelőre csak a művelődéstörténetét dolgoztam fel a városnak, de folyamatban van a gazdaság és a társadalomtörténet feldolgozása is. Illetve fontosak voltak az 1848–49-es személyiségekről, Szacsvay Imréről vagy Nagysándor Józsefről szóló köteteim. A sajtótörténetet kicsit szélesebb körben kutattam, egész Erdély, Partium és Bánság sajtójáról írtam két kötetet, az egyik az 1890–1940, a másik pedig az 1940–44 közötti időszakot dolgozza fel. Mindig igyekeztem a legkomolyabb tudományos szinten kutatni, de úgy éreztem, hogy kisebbségi magyar történészként feladatom az ismeretterjesztés is. Tanulmányaimban, cikkeimben törekedtem kimondottan azokhoz szólni, akik kedvelik a történelmet, de nem kutatók.

– Kérjük, említsen meg néhányat az ön nevéhez fűződő tudományos feltárások közül, amelyek addig nem voltak köztudottak.

– Túl hosszú lenne a sora minden felfedezést felidézni, most csak azt emelem ki, hogy magam helyeztem el először Nagyváradot a dualizmus városainak rangsorában, mégpedig én fedeztem fel, hogy Nagyvárad 1910-ben a városok közötti rangsorban a korabeli dualista Magyarországon a negyedik helyet foglalta el fejlődési értékszám alapján. A másik három, amely megelőzte, Budapest, Pozsony és Zágráb volt, mindhárom jelenleg főváros. Mindig tudtuk, hogy Nagyvárad milyen jelentős város volt a huszadik század elején, de ezt én kutatásokkal is alátámasztottam, ugyanis a szakirodalmi elemzéseket, forrásokat dolgoztam fel. Az erdélyi sajtótörténeti munkáim forrásértékűek, mert lényegében nem írtak ezekről az időszakokról, az 1940–44-es időszakról összefoglalóan senki nem írt, tehát ebben a vonatkozásban minden újszerű. Ugyanígy Szacsvay Imre életét is annak idején egyedül én kutattam az egész magyar történetírásban. Annak örülök, hogy az a Szacsvay Imre, aki egykor teljesen el volt felejtve, most már országosan ismert személyiség.

– Jelenleg min dolgozik?

– Több mindenen. Nagysándor Józsefről szóló, az újabb német forrásokat is felhasználó kötetet készülök megjelentetni. A nagyváradi fegyvergyár történetével is foglalkozom, kapcsolatba hozva Lahner György személyével. Róla kevesen tudják, hogy 1849-ben hónapokig vezette a nagyváradi fegyvergyárat, a nagyváradi várban dolgozott, itt lakott a városban, megérdemelné, hogy emléktáblája legyen, de valahogy ő is el lett felejtve, mert ő nem harcolt, őt szakmai munkáért ítélték vértanú halálra. Emellett jelenleg Nagyvárad gazdasági életének főleg 1940–44-es időszakát kutatom, és kicsit visszamennék a korábbi időszakokra is.

– Hogyan alakult az elmúlt évtizedekben a történész szakma?

– 1990-ben két célkitűzéssel indult el az erdélyi magyar történész társadalom: egyrészt fel kell tárni a múltat, másrészt pedig ki kell építeni a kisebbségi magyar történetírás rendszerét. Ez akkor egyfajta helytállásnak számított. Nemzeti feladatunknak éreztük a valós magyar történelmet feltárni és megismertetni. A 2000-es években azonban kezdett halványulni a nemzeti kiállásra vonatkozó hozzáállás a történészek körében. Ennek objektív oka is volt. Sok minden megjelent közben, és már nem kellett a történésznek a nemzetmentő szerepet játszania, hanem egyszerűen csak végeznie kellett a feladatát. Ugyanakkor a kutatás is teljesen átalakult. Annak idején nagyon sokat kellett a levéltárakban és a könyvtárakban ülni, manapság pedig már van digitálisan elérhető állomány és lehet modern gépekkel fotokópiákat készíteni. A technológiai fejlődésnek köszönhetően gyorsabb lett a munka: aminek feldolgozására régen két hónapra volt szükség, azt most egy hét alatt fel lehet dolgozni. Mi azt képzeltük annak idején, hogy nagyon sok történész lesz, de nem alakult ki egy nagy számú történészi közösség, amely lefedje az összes témát. Van egy másik veszély, hogy nagyon sok szakjelleggel feldolgozott anyag van az interneten, de pontatlanok és elmaradott a szemléletük. Ma már alapszinten lehet tájékozódni az internetről olyan témákban is, amelyek régebben teljesen hozzáférhetetlenek voltak még történészek számára is. Hiányzik azonban az összegzés. Ahhoz ugyanis, hogy összegzéseket lehessen levonni, az egész témát ismerni kell, de ezt csak komoly kutatómunkával lehet elérni. Én úgy látom, hogy a történész szakma egy szűk körnek szóló rendszer marad, de mellette ki fognak fejlődni az ismeretterjesztésnek a különböző modern változatai, amelyekkel többeket meg lehet szólítani, mert az a cél, hogy a történelmet ne csak a szakembereknek, hanem a széles rétegek számára is nyitva tartsák.

– Hogyan lesz egy történészből nemzetközi rangú sakkbíró?

– Mint már említettem, 1989 előtt valós történelemtudományt nem lehetett művelni. Voltak ugyan írásaim a Crisiában, végeztem kutatásokat akkoriban is, de nem hogy a valós, de a valóshoz közelítő eredményeket sem lehetett közölni, sőt egy idő után már kutatni sem lehetett, mert be se engedték az embert a levéltárba. Mikor tapasztaltam, hogy a kutatásban mindenhol falakba ütközöm, de a szellemi energiákat valahol le kellett vezetnem, így jött be az életembe a sakk, ami pusztán pótcselekvésnek indult. 1968-tól kezdtem sakkozni az Építők klubjában. Amikor oda beiratkoztam, azt hittem, mint minden sakkozó, hogy tudok játszani, de aztán kiderült, hogy tévedtem, mert mindenki megvert. De aztán ambicionáltam magam, és elég hamar, már 1973-ban első osztályú sakkozó lettem. Aztán eljutottam a mesterjelölt normáig, de végül a mesteri címet nem szereztem meg. Jóval nagyobb, immár negyven éves karriert futottam be a sakkbíráskodás terén. Úgy éreztem, hogy az jobban fekszik nekem, mert hasonlított a tanári munkához abban, hogy itt is, ott is rendet kell tartani. Ma is benne vagyok az országos sakkbírói válogatottban.

– Mi a sakkbíró szerepe parti közben?

– A leglényegesebb a sakkban is az, hogy a parti sportszerű legyen, mert mint minden sportban, a sakkban is lehet csalni. 1980 óta bíráskodom, és már akkor is az volt a csel, hogy a játékosok kimentek az illemhelyre, és súgott nekik valaki, vagy elővettek egy könyvet, holott játszma közben sem sakk könyvet, sem bármilyen más információforrást nem szabad használni. A másik gond parti közben, hogy konfliktusok keletkezhetnek. A sakk olyan sport, ami a jó és a rossz emberi tulajdonságokat is felszínre hozhatja. A sakkban iszonyú nagy ellentétek is lehetnek egyes konkurensek között, és ilyenkor a bírónak kell beavatkoznia. Bár nagyon ritka, de volt rá példa a sakktörténetben, hogy tettlegességig fajult a dolog, de például olyan apróságok is idegesítik a sakkozót, ha a másik versenyző elővesz egy almát és hangosan rágcsálni kezdi. Ilyen esetekben egy versenyen máris hívják a bírót. Vannak komplex esetek is. Volt olyan esetem 1988-ban, az ifjúsági sakkvilágbajnokságon, amikor elemeztük, hogy megvan-e a negyven lépés, hogy felugrott az edző és fel akarta borítani a táblát, mert a játékosának vesztést adtunk.

– Kik voltak azok a klasszis sakkozók, akiknek a mérkőzésein bíráskodott?

– Kétségkívül az volt a legérdekesebb, amikor Garri Kaszparovot bíráskodtam 1992-ben, Debrecenben, a csapat Európa bajnokságon. Többször is volt Kaszparov a kezem alatt. Ő híres volt arról, hogy dinamikus és sok szempontból arrogáns játékos, és sokan féltek is tőle. Tudtam, hogy az a feladat, hogy elfogadtassam vele azt, hogy én vagyok a bíró és én vezérlem a meccset. A versenyen a partikat szimultán játszották, volt vagy harminc meccs egyszerre. Kaszparovnak az volt a szokása, hogy gyorsan lépett, és míg az ellenfél gondolkozott, ő járt-kelt az asztalok között és azoknak a játszmáit figyelte, akiket az ellenfeleinek gondolt. Ráadásul meg volt szokva azzal, hogy mindenki kitért az útjából. Jártában keltében többször is találkoztunk, és én nem tértem ki az útjából, mert azt akartam világossá tenni számára, hogy én mint bíró hozzátartozom a mérkőzéshez. A harmadik napon jött rá, hogy ha velem találkozik, akkor neki kell kitérni, és akkor szabályoztuk is a kapcsolatot, és elfogadta, hogy az van, amit én eldöntök. Kaszparovon kívül több más klasszist is bíráskodtam: Vlagyimir Kramnyik és Veszelin Topalov sakk világbajnokokat, a magyarok közül Portisch Lajostól kezdve a Polgár lányokig szinte minden nagymestert. Romániában sokszor országos döntőket bíráskodtam, tehát a legjobb román férfi és női sakkozók meccseit vezéreltem. Itt jegyzem meg, hogy 2018-ban Nagyváradon volt az ifjúsági rapid sakk Európa bajnokság, amelyen én voltam a főbíró helyettes. Mivel a világjárvány miatt szintén megnehezedett a kutatás, tavaly májusban többek segítségével létrehoztam a nagyváradi sakk klubot. Ezt a kényszer hozta létre, mert nem volt hol sakkozni, de sikeres versenyeket tudtunk lebonyolítani, egy év alatt több mint hatszázan vettek részt a versenyeinken.

– Természetesen e visszaemlékezésből nem maradhat ki közéleti szerepvállalása, ami szintén a rendszerváltással egy időben kezdődött.

– Mivel az 1980-as években úgymond a sakkhoz kényszerültem, ezért 1989-ben, amikor újra indult az élet, én is szerettem volna mindenben részt venni. Ott voltam 1989 decemberében az RMDSZ Bihar megyei szervezetének hivatalos alakuló ülésén. 1990-ben újraszerveződött az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME), és annak is tagja lettem. 1992-ben a Varadinum fesztivál indulásakor részt vettem az akkori tevékenységekben. A civil vezetői tevékenységet 1995-ben kezdtem el, miután doktoráltam, mert akkor egy kicsit felszabadult az időm. Annak az évnek a májusában létrehoztam az EME nagyváradi fiókszervezetét, melynek 2002-ig voltam az elnöke. Majd létrehoztuk a Sapientia Varadiensis Tudományos Alapítványt, és akkor ott folytattam a tevékenységet. Az alapítvány a mai napig létezik, sokféle tevékenységet szerveztünk. 2000-ben megalapítottuk a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségét (BINCISZ). E két szervezet vezetésével, valamint a BINCISZ több tagszervezetével közösen indítottuk el azokat az eseményeket, amelyek nagy része a mai napig működik. Először a Magyar Tudomány Napját indítottuk el, utána a Magyar Kultúra Napját és a Civil Szervezetek Napját. Itt kell elmondjam, hogy 1996 és 2000 között megyei önkormányzati képviselő voltam. Az 1990-es évek végén az RMDSZ-nél felkértek arra, hogy legyek a szervezet művelődésért felelős alelnöke, illetve 2003-ig a civil szervezetekért és a tudományért felelős megyei alelnök voltam, ami nagyon szerencsés állapot volt, mert együtt tudtunk működni minden vonalon. Én mindig is azt vallottam, hogy nekünk kisebbségi magyarokként minden lehetőséget meg kell ragadni, tehát kell legyen erős politikai szervezetünk, erős egyházaink, erős önkormányzatunk és negyedik pillérként pedig erős civil társadalmunk. Nagyon jól együttműködtünk, több kezdeményezést is sikerült megvalósítani. A Varadinum díjat is együtt kezdeményeztük, továbbá Lipcsei Márta és Indig Ottó mellett én voltam a Várad folyóirat megalapításának egyik kezdeményezője. Eseményeinket mindig együtt szerveztük az egyházakkal, a politikai szervezetekkel. Gondolok itt a Szacsvay Imre megemlékezésekre, és nagyon büszke vagyok arra, hogy Szacsvay Imréről együtt tarthattam előadást Szabad Györggyel és Áder Jánossal a magyar parlamentben 2000-ben. Ugyanakkor elindítottam a Károly Iréneusz megemlékezéseket, és tizenöt évig szerveztük közösen a Tudós püspökök rendezvényt is. 2008–2012 között nagyváradi városi önkormányzati képviselő voltam. Ebben az időszakban is próbáltam a civil szervezeteket erősíteni és ez bizonyos szinten sikerült is. 2016-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Partiumért felelős országos alelnöke lettem. Mindemellett a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja vagyok, és sok tudományos szervezetben vagyok tag. Több tudományos és közéleti díjban is részesültem. Közéleti szerepvállalásaimban végig jelen volt a civil tevékenység, nagyon erős magyarországi kapcsolatokat építettünk ki. A nemzeti összetartozást mi nem az utóbbi években, hanem már 2000 óta a gyakorlatban megvalósítottuk.

– Ez a töretlen civil és közéleti munka az utóbbi években mintha lendületét vesztette volna. Mi az oka ennek?

– Mindig azt szorgalmaztam, hogy nekünk, civileknek kritikusan kell hozzáállni a dolgokhoz, mert ezzel tudjuk előre vinni a közösséget. Semmiféle pártszempontot nem veszünk figyelembe, hanem a közösség általános érdekeit néztük, ami nem mindig esik egybe egy-egy párt érdekeivel. És amikor a támogatások pártfüggővé váltak, akkortól kezdve nyilván már nem kerültünk a preferáltak közé, mert kritikát is megfogalmaztunk. Ma is úgy érzem, hogy van helye a civil munkának. 2012 után az RMDSZ kiszorított az önkormányzatból. Számomra vállalhatatlan volt az az út, amit az RMDSZ tovább vitt, ezért megszakítottam vele a kapcsolatot, de a civil szervezetekkel továbbra is együttműködöm.

– Ebben a vonatkozásban nem is lát lehetőséget a változásra?

– Ez egyrészt személy-, másrészt pedig hozzáállásfüggő. Én úgy képzeltem el a 90-es évek végén, hogy a civil szervezetek kapnak egy alapot, amit maguk osztanak el saját céljaikra, ehelyett azonban teljesen politikafüggő lett a civil szervezetek támogatottsága, és ilyen értelemben az van, hogy vagy beintegrálódsz a politikai célokba és lemondasz a konkrét közösségi célokról, vagy nem tevékenykedsz, illetve megpróbálod a saját utadat járni. Én általában a magam útját jártam, és emiatt lehet, hogy nem voltam annyira népszerű, de vannak dolgok, amikért ki kell állni, és én úgy érzem, hogy a magyar nemzeti közösségnek nagyon sok olyan célja van, amiért továbbra is ki kell álljunk, de ezt csak akkor látom megvalósíthatónak, ha az egész magyar közösség összefog.