Angi István és Terényi Ede tanár urak emlékére

Tóth Gábor

Van még néhány oktató Nagyváradon, két egyetemi zeneművészeti karon is, aki igazi tanítvány-mester kapcsolatban állt a két professzorral, s aki a zenei felsőoktatásban működve tovább is viszi a tanár uraktól kapott tudásanyagot részleteiben-összefüggéseiben. De megszámlálhatatlanul vannak zeneakadémiát végzett generációk tucatjai is, akiket Angi és Terényi professzorok tanításainak, tanácsainak mindig pozitív szele végérvényesen lelken érintett, kibontakozóban lévő tanári, szerzői, előadói, zeneszakértői pályák sokaságát meghatározva. Jelen írás szerzője csak egy az utóbbi sokak közül, „alulírott, szolgálatos a tájon”, és a sajtóban már megjelent átfogó és korrekten dokumentált közelállók emlékezéseihez mindössze néhány távoli gondolatot próbál hozzátenni, mint most is hálás egykori diák.

Egy alkalommal, amikor épp a mesterképzőre ingáztam a Nagyvárad–Kolozsvár személyvonattal, hogy hétről hétre újra elérjek Angi és Terényi tanár urak reggeli-délelőtti izgalmas zeneakadémiai kurzusaira, hajnalban kizökkentett olvasásomból egy Bucsán felszállt ember, aki mindenáron beszélgetést kezdeményezett. Rólam ki is derült, hogy immár 5+2-ik éve járok a zeneakadémiára, de még mindig csak egy hangszeren tanulok játszani, pedig – tudtam meg – az ő falujukban van egy hozzám hasonló korú muzsikus, aki ötféle instrumentumon húz-fúj-billentyűzik felváltva a lakodalmakban. Rá is kérdezett ez a bucsai ember: – Ugyan mit tanulnak akkor maguk ott annyi éven át a zeneakadémián? Matematikát, történelmet, hittant, irodalmat, nyelvtant? – Igen – hagytam rá, – mindegyiket... Nem tudhattam meg milyen elképzelése lehetett ennek a bucsai embernek saját iskolái és zenei élményei alapján a konzervatóriumokról, mert egy állomással arrébb leszállt a vonatról, de lehet akaratlanul is rátapintott valamire. Elmerülni a zene matematikájában, nyelvtanában, irodalmában, „hittanában”, történetében, stilisztikai, esztétikai, hermeneutikai, retorikai, társművészeti, társtudományi, interdiszciplináris összefüggéseinek mélységeiben, minduntalan kutatni metakommunikációs transzcendenciáit, s végtelenül sorakozó újabbnál újabb titkokra asszociatív kérdésekkel ráeszmélni, nem mellesleg két olyan kiváló professzort hallgatva, mint Angi és Terényi tanár urak, az bizony a szakma iránti életre szóló kifogyhatatlan lelkesedést eredményezhet, és ráadásul ennek a függőségnek semmilyen káros hatása nincs, kizárólag gyógyító, gerincegyenesítő ereje.

Terényi tanár úrnál a kortárszene legkülönfélébb aspektusait, szerzőről szerzőre változó sajátos kottagrafikai-írott-olvasott-hangzó korrelációit térképeztük fel. Interaktív kurzusain az ún. konzis melléképület egyik kis emeleti termében a nálánál átlagban úgy 45 évvel évvel fiatalabb diákoknak, nekünk, mindig megszégyenítő korareggeli frissességgel sziporkázott az univerzum rejtett összefüggéseiről, például amikor épp egy rajzolt faágvázlat hajlásának aranymetszéspontját és egy Bach-fúgatéma dallamvonalának ívét állította kozmikusan, de akár ezoterikusan találkozó párhuzamba. A zenei ábrázolás-hangzás analízise-szintézise tekintetében a mindent átfogó lényegi tartalmak felé vezető különféle utakat mutatott és a végtelen egészének más-más szemszögekből közelíthető kapuit nyitogatta előttünk titokzatosan ravaszkás, mindentudást sejtető nyugodt Buddha-mosolyával. Számtalan megragadó, szellemes története volt olyan zeneszerzőkkel való személyes találkozásokról, eszmecserékről, kiknek titokzatos dolgairól annak előtte csak könyv- vagy kottalapról próbálhattunk megsejteni valamit. Emlékszem arra is, hogy amikor az amerikai neoavantgárd mezejére tévedtem, rögtön elmesélte darmstadti John Cage-élményeit.

Angi tanár úr, amikor csak hívták, keresték, bárkinek rendelkezésre álló bölcs tanácsadó Pista bácsija volt, merthogy minden tanítványához emberséggel, kiapadhatatlanul adva hajolt oda végtelen türelmével és hihetetlen polihisztorságával. Hozzá sem kéne tennem, de bizony emberi és szakmai hiányosságainkról is jól ismert mindannyiunkat, úgy, hogy azt soha szóvá nem tette, helyette mindig udvariasan és megértően a helyes útra billentett. Így mutatott végtelen diplomáciájával mindenkor mindenkinek akár személyre szabott irányt. A mai túlcsordult kommunikációs forgatagban szinte érthetetlen, hogy honnan lehet erre ennyi megértés és nyugalom egyetlen emberben. Az egészben rejlő részletek, s a részletekben fellelhető egész észrevételére, a társművészetek és tulajdonképpen a mindenség összefüggéseinek közös szintézisdimenzióira vezette rá előadásain diákok sokaságát, jellegzetesen szerény, jóságos mosolyával, mindig sajátos ízű, halk humorral teli, multimédiásan dokumentált, szórakoztató és szerteágazó prezentációival. Anekdotái szárnyra kapva terjedtek mindenkor a hallgatók között. Legyen szó bármilyen művészeti ág terméséről, régiben és újban egyaránt az értékfelismerés következetességének felelősségét ruházta ránk.

Több generációnak mindig kiapadhatatlanul adó földi útjuk után immár Angi István és Terényi Ede tanár urak is mindketten átlényegültek önmaguk metaforáivá egy általunk már csak emlékekkel, kiapadhatatlan hagyatékuk töredékismeretével közelíthető párhuzamos dimenzióba. A többnyire észrevétlenül orrunk előtt heverő titkokat megérezni, meglátni, meghallani, megérteni tanították, s régi úriemberként tisztelték a kimondott és ki nem mondott gondolatok közötti csendet. Minden bizonnyal a művészet- és emberszeretettel párosult kifogyhatatlan lelkesedés, az elméleti vagy gyakorlati alkotásban a mindenkori adni vágyás öröme őrizte meg őket hajlott korúakként is örök lelkes fiataloknak.