„Nagyon tehetséges fiatalokkal volt szerencsém megismerkedni Váradon”

Pikó Stefánia

– Nyíregyházán és Nagyváradon is tanít, emellett pedig aktívan részt vesz az irodalmi életben is, novellákat, verseket, kritikákat ír, és családja is van. Honnan merít erőt mindehhez?

– Jó esetben az egyik hozza a kedvet, az inspirációt a többihez, illetve amikor valamelyik nem megy, akkor a többi gondoskodik róla, hogy ne érezzem feleslegesnek magam azalatt sem. Vagy ne annyira. A több helyen való jelenlétnek a legjobb eredménye a sok barát, akik szintén erőt adnak. Ami azt illeti, a nagybetűs irodalmi életben azért vajmi tevékenyen nem nagyon veszek részt, inkább csak a magam munkáin fúrok-faragok. És persze olvasok, lehetőleg mindent.

– Beszéljen a köteteiről, milyen témák foglalkoztatják?

– Az irodalmi tanulmányaimban elsősorban a második világháború utáni és a kortárs irodalom érdekel. Évek óta foglalkozom az abszurd kérdéskörével és az identitásproblémákkal az irodalomban. A szépirodalomban pedig legtöbbször egy-egy konkrét hely érdekel, ahol megfordultam. Vajon mi történhetett itt? Vajon milyen alakok járhattak erre? Mi járhatott vajon a fejükben? Ebben mindig sok lesz a szegény ember, az öreg, sok lesz a kétes helyzet.

– Mikor, hogyan jött rá arra, hogy írni szeretne? Most mennyire érzi ezt fontosnak, létszükségletnek?

– Gimnazista koromban kezdtem el írni, amikor már a tananyagon túli irodalomba is beleástam magam. Épp ezért nagyon sokáig nem gondoltam rá, hogy valaha megjelenthet, amiket én írok — láttam a szakadékot a szépirodalom meg aközött, amit csinálok. Nagyon sokáig nem is küldtem semmit sehova. Közben pedig valóban létszükségletté vált, azóta is minden nap írok, felkelek hajnalban, hogy még munka előtt dolgozhassak valamit az írásaimon. Nagyon sokáig ülök a szövegeim felett, és ritkán jutok el addig, hogy azt mondjam, kész van.

– Van készülőben most valami?

– Az idén megjelenik egy tanulmánykönyvem, annak a befejezésén dolgozom, de mellette már a következő könyvön is, hiszen a Nemzeti Kulturális Alaptól alkotói támogatást kaptam egy új prózakötetre, melyet egy év alatt kell befejeznem. Arról korai lenne még beszélni, hogy miről is szólna, bár nem azért, mert abszolút lövésem sincs, hanem mert amit előre elmondtam eddig, azt még sohasem sikerült rendesen megírnom.

– Irodalomtörténészként hogy látja, újdonság az, hogy ma a kortárs irodalom körül olyan sok vita kering, hogy olyan megosztó, vagy ez mindig is így volt egy-egy adott korban?

– Nem újdonság, de ettől még nem könnyebb elviselni. Részben ezek miatt is hagytam fel az online folyóirat szerkesztéssel pár éve. Ezekben a vitákban barátaimat, ismerőseimet ellentétes oldalakon látom. Ez engem megriaszt. Nem kérek az ilyesmiből. Mindenesetre a politika ilyen súlyú jelenléte nem hiányzott az irodalomban, és amikor majd ennek vége lesz, megint nem fog.

– Látszik, hogy nem csak néhány plusz órát jelent ön számára Nagyvárad, hiszen az itteni fiatal tehetségeket is támogatja. Ön a szerkesztője Ozsváth Zsuzsa és Kemenes Henriette versesköteteinek. Mi az, ami ennyire megragadta a nagyváradi diákokban, fiatalokban? Milyenek a nyíregyházi egyetemisták, és hozzájuk képest milyenek vagyunk mi?

– A váradi hallgatók érdeklődése, odafigyelése mindenképp kiemelkedik eddig tanári pályám során. És ezt az érdeklődést és odafigyelést kétszeresen értem: egyrészt persze a tanulmányokra, másrészt azonban az emberre is ugyanúgy irányul. Engem személy szerint nagyon fellelkesít az egyetemi élet, illetve annak velejárói, amikor egy-egy óra nem fejeződik be a teremből való távozáskor, hanem inkább áthelyeződik valami sohasem bezáró helyre, és akár hajnalig tart a beszélgetés — ami persze akkor már nem csak a tudományról szól —, vagy akár a nyári szünet egy részének beáldozására is rá lehet beszélni egynémely hallgatót, hogy irodalmi és kulturális emlékhelyekre zarándokoljunk el, ami igazán ritkaság – és ez a PKE-n nagyon remekül működik. Nagyon tehetséges fiatalokkal volt szerencsém megismerkedni Váradon, és nem is csak a művészekre gondolok, hiszen remek szemináriumi dolgozatok és most már még remekebb, mert nagyobb ívű szakdolgozatok is születnek a szemem előtt. Azt hiszem fontos, hogy az akár tudósi, akár művészi, akár tanári vagy közéleti pálya elején álló fiatalok tudatosítsák magukban, hogy jók. Várad, úgy látom, meg tudja adni a józan önbizalmat az embernek, amelyben talán az erős egyeteme mellett a hagyományai is segítenek: ebből a városból el lehet indulni (noha nem feltétlen kell elmenni)

– Milyen volt együtt dolgozni Zsuzsával és Henriettével?

– Miközben én őket egy baráti körben ismertem meg, költői alkatukban és írásaikban is nagyon másfélék, másképp is dolgoztunk. Zsuzsi már nagyon korán lezárta a könyve anyagát, és csaknem mindent végig is gondolt előre. A kötet kompozícióján sem kellett sokat gondolkodni, mert azt is kitalálta. Sok helyen nagyon kellett igyekezzek lépést tartani a gondolataival, hiszen a versei jó része kísérletező jellegű, mindig újra kell kezdeni az olvasást, nincs két egyforma a versek közt, a nyugtalanság beépül ebbe a szövegvilágba, és pont az jelenti a legizgalmasabb részét a dolognak, hogy kiismerhetetlen. Szerkesztőként nagyon igyekeztem ott lenni, nehogy én vegyek vissza ebből a tempóból, a csavarosságból, ne törjem meg, nehogy elrontsam előre a játékot. Heni ráérősebben dolgozott a verseken, a szerkesztés során is kerültek még be újabb darabok, és a menet közben formálódó koncepciót többször újra kellett gondolni ezért. Az ő versei először is egy nagyon otthonos nyelvi világot teremtenek meg, és aztán ezt a világot lakják be, egyre szélesebb teret nyitva maguknak. Az én legfőbb dolgom csak annyi volt, hogy a kristálytisztaságúra kidolgozott, meglehetősen mély és nagyon gazdag nyelven megírt versek erejét legjobban felmutató sorrendet megtaláljam. Ha Zsuzsinál az újrakezdődő olvasást mondtam, akkor Heni köteténél meg azt kell mondanom, hogy akár egyetlen nagy, összefüggő történetként is lehet olvasni, noha ez csak a szerkesztés miatt alakult így, a versek külön-külön is megállják a helyüket. Mindketten nagyon benne élnek a kortárs költészet formáiban és nyelveiben, és azt gondolom, hogy mind a kezdeményezőkészség, mind a kiérlelés megfontolt alapossága benne van a költészetükben. Jól tudtunk együtt dolgozni, néhol ők hallgattak énrám, néhol én őrájuk, és izgalmas kötetek születtek.

– Van kinek írni? Mennyire vagyunk érdeklődőek, mennyire van könnyű vagy nehéz dolga egy kortárs írónak, hogy megértést találjon?

– A szépművészet, a magaskultúra, mint amilyen a költészet, mindig is kevesek ügye volt, a hétköznapi embert a közkultúra, vagy egyszerűbb szóval a tömegkultúra ügyei sokkal jobban foglalkoztatták és foglalkoztatják ma is – és még ehhez is hozzá kell tenni, hogy annyi más minden mellett. Ezzel minden szerzőnek szembe kell néznie. Azok viszont, akik szépirodalmat olvasnak, mindenre nyitottak és fogékonyak, igyekeznek mindent elolvasni és mindennel termékeny párbeszédbe lépni. Ezért egyfelől nehéz: pár száz példányos könyvmegjelenésekről beszélünk, mert ennyi embert érdekel a dolog. Másfelől viszont könnyű, mert az a pár száz ember igazán értő olvasó.

– Mit tudna ajánlani, tanácsolni azoknak, akik szeretnének elindulni az írói pályán?

– Elsősorban az olvasást tudom ajánlani. Fontos ismerni, miről hogyan beszél a mai irodalom. Ki kell alakítania az embernek a maga ízlését, és ez az ízlés fokmérőnek számít aztán mindvégig minden egyes saját munkájában is. Tulajdonképpen a jó ízlés kialakítása az első lépcső, ehhez már magában tehetség kell. És akkor kezdődhet is az írás. Ráadásul, ha már fentebb a viták szóba kerültek, a jó ízléssel megválasztott kedvenc szerzők általában etikai fokmérőnek is kiválóak.

Borítóképünkön: (balról jobbra) Kemenes Henriette, Antal Balázs és Ozsváth Zsuzsa