Beiktatták hivatalába a nagyvárad-rogériuszi református egyházközség két lelkészét

ERDON-összeállítás

Az ünnepi istentiszteleten Bogdán Szabolcs János püspök hirdette Isten igéjét a Józsué könyve első két részéből felolvasott igeversek alapján. Kiemelte, hogy amikor Isten elhívja a szolgálatra Józsuét, akkor ez kezdetben félelmeket ébreszt benne, hiszen ő is csupán hozzánk hasonló ember, de azt a feladatot kapja, hogy ezután Istenre figyelve vezesse az ígéret földjére a választott népet. A Jordánon való átkelés előtt sokat bátorítja az Úr Józsuét, kinek szívéből az aggódást az űzi el végképp, amikor a visszatérő kémek bizonyságot tesznek: „Bizony, kezünkbe adta az Úr azt az egész földet.” A KREK elöljárója kitért arra is, hogy nem mindig könnyű a lelkipásztor, vagy általában véve a keresztyén ember élete és szolgálata, de minden utunkon gondoljunk arra, hogy Isten a győzelmet már nekünk adta. Minden az övé, és ez a nagy történet, amiben benne vagyunk, nem rólunk szól, hanem Róla.

A beiktatási szertartást Filep Attila esperes végezte. Szolgálatában arról beszélt, hogy Jézus nem magányosan, hanem kettőnként küldte ki a hetvenkét tanítványát, hiszen a szolgálóknak is szükségük van közösségre, bátorításra, munkatársakra. Ezért mondja Jézus a tanítványoknak, hogy „az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” A lelkipásztor feladata Isten igéjének a helyes és bátor hirdetése, de a szolgálat nem csupán lelkészi kiváltság, hanem a presbitérium és az egész gyülekezet közös küldetése is, hangsúlyozta az esperes.
Filep Attila igehirdetését és imádságát követően a két tiszteletes esküt tett, mellyel megerősítették a lelkészszentelési fogadalmukat, majd az esperes átadta nekik az egyházközség szimbólumait: a Bibliát, a pecsétet és a kulcsot, megáldotta és hivatalosan beiktatott lelkipásztorokká nyilvánította őket. A szertartás végeztével a gyülekezet főgondnoka, Pető Csilla és gondnoka, Erdei László átadták a lelkészeknek a gyülekezet ajándékát, két újonnan készített palástot.

Ezután a két lelkipásztor egy-egy rövid igehirdetésben szólt a gyülekezethez. Kövendi István a 2Móz 33,12–16. alapján szolgált. Kifejtette, hogy Isten népe az Ószövetségben sokféle vargabetűt tett, mire elérte az ígéret földjét, de sohasem volt egyedül. Ahhoz, hogy mi is elmondhassuk ezt magunkról, három dolgot kell tudnunk: kihez tartozunk, kivel haladunk előre az úton, és hová tartunk. Az első kérdésre adott válaszban rávilágított, hogy nem elég csak ismerni a szép hitvallásokat, hanem azok az életünk, a családjaink és a gyülekezetünk hitvallásai is kell legyenek. A másodikra válaszolva fontos látnunk, hogy az, akihez tartozunk – az Úr Jézus Krisztus – , velünk jön az utunkon, viszont nekünk együtt haladva nem szabad pártoskodnunk. A harmadik kérdésre adott felelet pedig nem lehet más, mint: az Isten országa, mely felé Isten és egymás kezét megfogva haladjunk.

Bán Alpár a 1Kor 2,2 alapján aláhúzta, milyen különleges az, hogy Pál – akit gyakran egy szellemi magaslatokba emelt hithősnek tartunk – tudott beszélni a saját vívódásairól, félelmeiről, de úgy, hogy közben a figyelmet saját magáról Jézus Krisztusra irányította, aki meghalt értünk. Érezte és látta saját gyengeségeit, de azok helyett a megfeszített Krisztust helyezte élete fókuszába. 
A beiktatás alatt a gyülekezet kórusa szolgálatait hallgathattuk meg, az ünnepség végén pedig a meghívott lelkipásztorok egy-egy igével köszöntötték a rogériuszi kollégáikat. Az ünnepély egy állófogadással végződött, melyre minden résztvevőt szeretettel vártak.