Charlie: Tudom, mi a jó, de azt nem akarom eldönteni, mi a rossz

Pap István

– Az egész világon fellépett már. Van valamilyen különbség vagy különösség, ami miatt más a romániai magyar közösség előtt játszani?

– Közel húsz évet voltam külföldön. Én úgy gondolom, hogy a világ minden részén, ha meg tudod fogni a közönséget, akkor szeretni fognak. Erdélyben is sok helyen játszottunk, és összességében nincs különbség a közönségek között, de talán itt egy kicsit különleges az, hogy a magyar érzelmű emberek kisugárzóbbak. Jó itt lenni.

– Mi a titka annak, hogy ebben a rendkívül nehéz szakmában hatvan éve a színpadon tud lenni úgy, hogy a közönség szeretete és érdeklődése is megmaradt?

– Nincs semmilyen módszer, szerencsés vagyok, hogy egészségileg rendben vagyok, és amikor felmegyek a színpadra, valami történik, bekapcsol valami plusz. Az egészség nagyon fontos, ahogy Hofi bácsi mondta annak idején, csak egészség legyen. Somló Tomi (az LGT tagja volt – szerk. megj.), a legjobb barátom hozott össze egy jó orvossal még tíz évvel ezelőtt, és épp most voltam nála kivizsgáláson, és nagyon szerencsés vagyok, mert azt mondta, minden rendben van. Van az a szám, hogy Jég dupla whiskyvel. Nagyon szeretik az emberek, kihagyhatatlan a műsorból, de nem vagyok piás ember. Sokat cigarettázom, de áltatom magamat, hogy nem szívom le a cigit, és ez csak egy rossz szokás. És hogy még megvannak a mély és a magas hangok is, ez nagy szerencse. Ki tudja, mi ez, az Isten ajándéka vagy a gének? És hát az is számít, hogy szeretnek, és a zenekarom is jó. Negyven éve muzsikálunk ezzel a zenekarral, a siker titka a rendkívül összeszokott stabil felállás is. Most két helyettesítővel jöttünk, de mind a kettő tanítvány.

– Egy ekkora életműből hogyan lehet kiválogatni egy fesztiválműsorra való anyagot, ami körülbelül másfél óra szokott lenni?

– Nyáron, szabadtéren nem akarjuk a jazzt erőltetni, ezek nem ülős koncertek, mint a Művészetek Palotájában. Tudom, hogy mit szabad ilyenkor eljátszani. Az emberek ne gondolkodjanak, hanem élvezzék a bulit. Ez nem színházi előadás, és a nyár olyan alkalom, amikor elénekeljük azokat a dalokat, amiket szeretünk. Vannak kihagyhatatlan dalok, melyeket sokadjára játsszuk el, és mindig jó előadni azokat, mert mindig más egy kicsit: más affinitása van a zenének, másképp nyúlunk hozzá, talán másképp is énekelem.

– Többször lenyilatkozta, hogy a szakmának, a zenészkollégáknak muzsikál, és az csak egy plusz, ha a közönségnek is tetszik a zenéje. Ez nem szokványos hozzáállás, a muzsikusok általában fordítva szokták ezt gondolni, de legalábbis nyilatkozni.

– Mi mindig az igényességét nézzük a dolgoknak. Egy zenész barátom mondta, hogy „Charlie, téged a szakma és a közönség is szeret”. Minden művészember ezt szeretné elérni, mert vannak olyan sztárok, akiket csak a közönség szeret, de a zenészek utálnak. Nekem szerencsém is volt, mert mindig nagyon jó zongoristám, gitárosom és dobosom volt, és most is ugyanez a helyzet. A zenészek el tudták játszani, én meg állítólag nagyon jól elénekeltem Joe Cockert, a Led Zeppelint, Rod Stewartot, Ray Charlest. És vannak olyan zenekarok, amelyek kicsit igénytelenebb zenét játszanak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz, amit csinálnak, hanem azt, hogy a kicsit igénytelenebb zenét nagyon jól el tudják muzsikálni. Nekünk ezzel a zenekarral kialakult egy stílusunk ezalatt a negyven év alatt. Körülbelül tudják, hogy mit szabad nekem írni, azt is tudják, milyen hangfekvésben, a dalok rám vannak írva, és egy kicsit rólunk szólnak, azokról a történésekről, amelyek megesnek velünk a nagyvilágban.

– Mi a véleménye a mai magyar könnyűzenei életről?

– Vannak rendkívüli zenészek mindenféle poszton, és vannak jó énekesek is, de nem akarok most senkit sem kiemelni. Ők az első tehetségkutatókból jöttek fel, azért is jó énekesek, mert jó emberek is. Nagyon tehetségesek, mégse őket hallod, nem a tehetségesek muzsikálnak a rádióban. Összejön egy piszok jó zenekar és széthullik, mert nem tudnak pénzt keresni. És akkor a gitáros elmegy egy olyan zenekarba, ahol egy akkordot játszanak, és a közönség imádja őket. A Petőfi-verset nem tanulja meg a kisgyerek, de a koncerten felteszi a kezét és ordítja a tizennyolc sort. A világ egy kicsit megváltozott, szövegcentrikus lett a zene, de ezzel azt akarom mondani, hogy nincs is zene, csak szöveg. Én azt hiányolom, hogy akik ezt csinálják, nem hallják, hogy kiket kellene felhozni.

– Mit tekint életpályája csúcspontjának, illetve mélypontjának?

– Mélypont soha nem volt, mert mindig bizakodó voltam. Akkor sem érdekelt a dolog, amikor nem kerestem egy fillért sem, mert tudtam, hogy óriási ez az egész történet. 1967-ben volt az Olympia zenekar, ami a legjobb volt Budapesten. Nem tudtuk felvenni az anyagunkat, mert nem voltunk benne a pixisben, viszont Budapest tele volt klubokkal és mi állandóan játszottunk, sorok álltak már három órakor, hogy be tudjanak jönni a koncertünkre. Szóval szeretett a közönség, mégsem sikerült, ezért mentem ki már a hetvenes években a Közel-Keletre és a Távol-Keletre, a nyolcvanas években pedig az Olympiával két évre és utána a Pannonia Expresszel is. Semmi hiányérzetem nincs. Ha nem futottam volna be, az sem érdekelt volna, mert az a lényeg, hogy én mit érzek, és mit tudok. Zenész vagyok, és tudom, hogy mit akartam elérni, mit csináltam meg idáig, és hogyha nem sikerült volna semmi, és ha csak másodállásban tudtam volna valami élelmet szerezni és mellette még muzsikálgattam volna, akkor se érdekelt volna, mert tudom, hogy mi a jó. Azt pedig nem akarom eldönteni, hogy mi a rossz.

– Milyen tervei vannak a közeljövőben, esetleg számíthatunk újabb felvételekre?

– Két éve jelent meg a Mindenen túl című albumom, amit csak online lehetett rendelni, ez most már platinalemez, mert több mint egymillió letöltésnél tart. Ez egy nagyon klassz lemez, mert ez az első, amin több mint húsz ember dolgozott, nemcsak a szokásos Charlie Band. Duettek vannak benne, rendkívüli brass szekció muzsikál és több szövegíró írta a szövegeket. Amit talán még meg szeretnék csinálni, az a Budapest Jazz Orchestrával egy anyag, valami olyasmit, mint a Michael Bubble. Én ezt már 2000-ben megcsináltam, csak nem lett felvéve. Volt három élő koncert a Budapesti Kongresszusi Központban, amiből csak harminc percet vett fel a tévé. De nyilvánvaló, hogy a mostani történet egy kicsit más lesz, mint volt akkor. És az volt az első olyan koncertje a Budapest Jazz Orchestrának, amit én találtam ki, és amelyen énekessel dolgoztak, mert tíz évig csak instrumentálisan játszottak. A koncert novemberben lesz a Budapesti Kongresszusi Központban két egymást követő napon, és elképzelhető, hogy lesz élő felvétel is.