A püspöki kápolna búcsúünnepét tartották

Ciucur Losonczi Antonius

A szertartás bevezető részében Böcskei László megyés püspök örömét fejezte ki, hogy idén Isten kegyelméből ismét együtt ünnepelhetett a papság a hívekkel közösen, hiszen a koronavírus-járvány miatt 2020-ban egyedül csak ő mutathatta be a szentmisét, amit az interneten keresztül lehetett követni, míg tavaly szűkebb körben, az esperesség képviselőinek jelenlétében emlékeztek a kápolna védőszentjére. A főpásztor hangsúlyozta: valamennyien tulajdonképpen Isten eszközei vagyunk, erre tanít bennünket Borromeo Szent Károly példája is, aki alázattal leborult az Úr, illetve a kereszt előtt, ahonnan jön a fény. A mai időkben is szükséges, hogy rátaláljunk erre a világosságra, hogy belőle töltekezve megtehessük azokat a lépéseket, melyek kellenek ahhoz, hogy hitelesen tudjuk megélni a küldetésünket, a hivatásunkat, és szembe tudjunk szállni mindazzal, ami akadályoz minket ebben.

Utalva arra, hogy a pestis idején Borromeo Szent Károly megbízta a papokat azzal, hogy az utcakereszteződésekben imádkozzanak, de nem mindenkit hívott, hanem kiválasztotta az erős hangúakat, hogy bárki hallja őket, még azok is, akik távol vagy karanténban vannak, Böcskei László kiemelte annak fontosságát, hogy napjainkban is úgy fogalmazzák meg az üzeneteiket az örömhírt hirdetők, hogy az jól érthetően hangozzék és áthatoljon a világ zaján.

Az evangéliumi szakasz Szent János könyvéből szólt. Elmélkedésében Bodor Zoltán hegyköztótteleki plébános arra hívta fel a figyelmet, hogy Borromeo Szent Károly sem született szentnek, de olyan lelki fejlődésen ment keresztül, melynek csúcspontjaként főpásztorként szó szerint az életét adta a juhaiért. Zseniálisan gondolkodott, művelt, őszinte, nyitott, a realitás talaján mozgó ember volt egy olyan korban, melynek életkörülményei sok hasonlóságot mutatnak napjainkkal, hiszen mi is szenvedtünk egy járvány miatt, a szomszédságunkban háború dúl és az egyházban szintén a megújulásra helyeződik a hangsúly.

Egy olyan gazdag családba született 1538-ban, melynek több tagja különböző vezető tisztségeket töltött be Európa-szerte. Anyját, Medici Margitot, aki a későbbi IV. Piusz pápa húga volt, már csecsemő korában elvesztette. Ezután mostohaanyja nevelte. Azért, hogy elfoglalhassa a családnak fenntartott egyházi javadalmakat, klerikusnak adta a fiút, aki ezért már tizenkét évesen reverendát öltött. Egyúttal ő lett a római bencés kolostor kommendátor apátja. Az apátság hozzávetőleg évi kétezer aranyra rúgó bevételét azonban Károly nem adta át családjának, hanem sajátjaként kezelte, és gyakorlatilag szétosztotta a szegények között. Tizenhat éves korában Páduába küldték, hogy jogot tanuljon. Hat év elteltével egyházi és világi jogból is sikeresen doktorált. Alighogy befejezte tanulmányait, nagybátyját pápává választották, őt pedig Rómába hívta, ahol bíboros kamarássá (camerlengo) és a milánói főegyházmegye apostoli kormányzójává tette. Magatartása, életvitele egyaránt rendkívül világias volt egészen szeretett bátyja, Frigyes haláláig – a gyász azonban egy csapásra a buzgó vallásosság felé fordította. 

1563-ban pappá és püspökké szentelték. Sokat tett a tridenti zsinat szerencsés befejezéséért, és miután az véget ért, 1565-ben megkapta a milánói érsekséget, hogy ott végrehajtassa a határozatokat. E szerepben szervezőkészségével és apostoli buzgóságával tűnt ki, reformjai azonban számos érdeket sértettek. Az 1576-ban kitört pestisjárvány idején nem menekült el, hanem a városban maradt, együttérzett a betegekkel, könyörgött a szenvedések enyhítéséért. Fizikai ereje azonban lassan elfogyott, s 1584 novemberében magához szólított őt az Úr.