Bécsi és párizsi romantika a filharmónia műsorán

Tóth Gábor

A bukaresti Răzvan Popovici (sz. 1974) kétszer is fellépett múlt héten a váradi filharmónia termében: kedden egyesülete, a SoNoRo országos jótékonysági turnéja keretében kamarazenélt itt triójával az ukrajnai háború miatt bajbajutottak megsegítésére, csütörtökön pedig úgymond szólista szerepkörben lépett színpadra a megszokott szimfonikus koncertalkalmon. Popovici szakmai életrajza bővelkedik szép adatokban, fellépések világszerte neves helyeken, tanulmányok Salzburgban, Párizsban, Freiburgban, ráadásul már ránézésre is átszellemült, szeretetteljes mosollyal muzsikál. Azt valóban nem is róhatjuk fel neki, hogy a művészetet pártolja és a zenét szereti, egyvalami azonban azt a nagyon szimpatikus mosolyt felülírja: ilyen harmatosan visszafogottan korcsolyázgatni a brácsán nem hangversenyszínpadra való. Ráadásul az is bebizonyosodott, hogy most mindehhez a repertoárválasztás sem akart meggyőző lenni, hiszen Schubert eleve házimuzsikálásra szánta ezt az értékelhetőségében is erősen visszafogott szalonművét, amit 1871-ben lelkesen publikáltak, posztumusz. A meglepettségtől még annak a lehetősége is felmerül a gyanútlan, jóindulatú hallgatóban, hogy talán kifejezetten meditatív befelé fordulást óhajtott közvetíteni ez a haloványság. Hagyjuk meg ezt a lehetőséget Răzvan Popovicinak, de kérjük más színpadra, ne ide Váradra, ráadásul a keddivel együtt kétszer egy héten egymásutánban. Ami valamicskét hozzátett ehhez az egész Arpeggione-szonátához – amellett, hogy Jankó Zsolt láthatóan lelkesíteni igyekezett a vonóskart –, az a 42 esztendős bolgár-brit zeneszerző hölgy, Dobrinka Tabakova hangszerelésének egy-két momentuma, de tényleg csak egy-kettő. Nem volt ráadás, a harmadháznyi közönség inkább tiszteletből tapsolt.

Második körben nagyzenekari mű következett, aminek a muzsikálása közben például kiderült, hogy ez a szimfonikus zenekar az elmúlt két nehéz évben egyszerűen kiürült. Minden zenekar életében vannak kisebb-nagyobb tagcserék, régiek mennek, újak jönnek, itt és most tetemesebb tagfiatalodás látszik, de vele átmeneti hangkeresés hallatszik. Tény, hogy Franck, bármennyire is francia akar lenni, nem könnyedségéről híres, Mozart pl. a 41. szimfónia fináléjában 42 ütem alatt frappáns eleganciával elintézi az addig bemutatott teljes tematikus anyag motivikus rokonítását kontrapunktikusan, amíg Franck egy fél tételen keresztül próbálja mindezt késő-romantizálva szájba rágni. Franckról viszont a mostani tálalásban inkább az derült ki, hogy: nehéz. A zenéje munka a jelenlegi zenekar és karmester számára, akik e pillanatban ennyire képesek ebben a darabban együtt, mármint igyekeznek szakmailag korrekten, erősen odakoncentrálva erőt kifejteni. Szerencsére azért voltak ezt ellensúlyozó egyéni és kombinációs művészi momentumok, de össz-zenekarilag inkább csak a harmadik tétel elején derengett valami felhőtlenebb. A taps a műsor első részéhez képest itt jóval lelkesebb volt, de végül visszafogottan csengett le.