Borromeo Károly a neki osztott feladat teljesítése által vált szentté

Ciucur Losonczi Antonius

A bevezető részben Böcskei László megyés püspök azt emelte ki: ezekben a rendkívüli időkben a szokásoktól eltérően néhány kivételével (akik a püspöki hivatalban vagy a székesegyházban tevékenykednek) az egyházmegye más papjai fizikailag nem lehetnek jelen, de hiszi, hogy a közvetítés révén mégis együtt imádkoznak. Ugyanakkor a hívek sincsenek ott a szentmisén, de imáikban egyesülve ugyanazt az örömöt élik át, mely Isten dicsőítésében mutatkozik meg. Arra is felhívta a figyelmet: néhány hónapja a felújított püspöki palota főbejáratánál olvasható egy felirat és egy évszám (1776), mely emlékeztet az építtető Patachich Ádám püspökre, és egyúttal jelzi azt is, hogy az épületben kiemelkedő helyet kapott a püspöki kápolna és ennek védőszentje, Borromeo Szent Károly.

A történészek vitatkoznak azon, hogy miért esett a választás éppen őrá: talán rokoni szálak fűzték egymáshoz a Patachich és a Borromeo családokat, vagy azért, mert a 18. században egy vonzó személyiségnek számított Borromeo Szent Károly, esetleg amiatt, hogy tájainkon is pestisjárvány pusztított, és védelmezőként tekintettek rá. Sokféle magyarázat létezik tehát, de a lényeg az: jó választás volt, és ma is időszerű hogy felfedezzük az ő nagyságát és kiválóságát, s kérjük, hogy legyen nem csupán a közbenjárónk, hanem a segítőnk is abban, hogy hozzá hasonlóan mi is kiálljunk a hitünkért szóban, élő és gyógyító cselekedetekben – nyomatékosította a főpásztor. Majd megjegyezte: a püspöki kápolna azért is különleges hely, hogy 1915. augusztus 24-én ott szentelték pappá Apor Vilmost, illetve 1934. február 5-én diakónussá Bogdánffy Szilárdot, és mindketten vértanúságot szenvedtek, életüket adva Krisztus iránti hűségükért.

Az evangéliumi részlet Szent János könyvéből szólt. Elmélkedésében Böcskei László, megismételve az ünnepi szentmise könyörgését, valamint Ferenc pápa szavait idézve Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításából, hangsúlyozta: az új missziós kilépésre való meghívás a mai viszonyok közt időszerűbb feladat, mint valaha. Ennek megfelelni állandó törődést feltételez, kereséseinkben határozott döntéseket, meggyőző és vonzó magatartást a megújulás munkálásában magunkban és környezetünkben.

1610. szeptember 21-én V. Pál pápa a bíborosok testülete elé terjesztette a kérdést arra vonatkozóan, hogy az 1584-ben elhunyt milánói érsek, Borromeo Károly a szentek sorába emelhető-e. Mindenki igennel szavazott, és Bellarmini Róbert fejtette ki a vonatkozó indoklást, mely érvelésben mai szemmel egy idealisztikus szentnek a négy tulajdonsága bontakozott ki. Korábban Carlo Bascapé, az egyik munkatársa a milánói érseknek már 1590-ben összefoglalta a személyiségét meghatározó körülményeket, történéseket, megnyilvánulásokat és ellentéteket, melyeken keresztül az érsek a szentté válásnak az útjára talált. Ez az életrajz pedig elég sok világi realitásra világított rá, egy új értelmezésben.

De mit üzen Borromeo Szent Károly számunkra ezekben a válságos időkben? Hol a mi helyünk, mit kell tegyünk azért, hogy küldetésünkben kitartónak bizonyuljunk? Mi az, amit fel kell áldoznunk, és mi az, amihez ragaszkodnunk kell minden változás ellenére, hogy az evangelizálás mindennapi programunk maradjon?

Borromeo Szent Károly alakját szemlélve két fő irányt érzékelhetünk. Az egyik az, hogy ő nem szentként született. Már tizenkét éves korában azok közé soroltatott, akik számos előnyöket élvezhettek, egyházi és világi befolyással rendelkezhettek. Tizenhat évesen pedig jogot kezdett tanulni, nem teológiát, semmiben sem különbözve a korabeli egyetemi hallgatóktól. Apja halála után kiváló vagyonkezelőnek bizonyult, de ez sem volt az életszentségnek a jele. Az egyik nagybácsiját pápának választották, IV. Piusz névvel, aki kuriális bíborossá tette őt. Megbízatásai közül a milánói érsekség vezetése hatott rá életbevágóan olyannyira, hogy személyisége további alakulásában ez az idő számít kiinduló- és fordulópontnak. A vezeklését ezután eszközként használta arra, hogy élete igazi célját elérje, vagyis hogy hitelesen képviselje Krisztust az emberek előtt. Szentté vált a neki osztott feladat teljesítése által, mert a megújulás keresésében magát nem középpontba, hanem kiindulópontba helyezte. Példája azt mutatja: mindenkinek az életében vannak előzmények, jó és rossz pillanatok, fontos azonban a növekedésnek a vállalása, az igaz keresése, hogy ne ragadjunk le egyik vagy másik tapasztalatnál. Engednünk kell azt, hogy megszólítson bennünk a felülről, Istentől érkező meghívás.

A másik gondolat pedig, ami megérinthet bennünket Borromeo Szent Károly életpéldája kapcsán, az a megújulás előmozdítása és megvalósítása kell hogy legyen, ahogy őbenne is égett a vágy, a tűz, hogy Krisztus hiteles és magával ragadó képét jelenítse meg a világnak, és ez volt az ő életsikerének titka – mutatott rá Böcskei László. Nemcsak kérte ugyanis, hanem először ő maga adta azt, amit másoktól elvárt és kért.