Bohemian Betyars: Itt a pálinka is jobban folyik

Pikó Stefánia

– Ha rólatok van szó, mindenkinek eszébe jut, hogy sírva vigad a magyar. Ez általában a magyarokra jellemző szerintetek, vagy inkább rátok személyesen?

Levente: Szerintem nem vigadnak eleget a magyarok, inkább sírnak – hozzánk képest. Amúgy igen, a vigasság motivációja elég gyakran a sírás. Ha nem mennek úgy a dolgok, ahogy szeretnéd, vagy nem vagy jól, akkor ezt megpróbálod valahogy mulatásba fojtani. Mi is sírva vigadunk.

– Most már tíz éve vigadtok sírva… Nagy bulikat csaptok, „vadultok” a színpadon, és ezt a közönségetek el is várja. Nem érzitek néha nagyon fárasztónak?

Levente: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nehéz néha, de nagyon-nagyon kevés olyan alkalom volt, lassan 1000 koncerttel a hátunk mögött, hogy ha kedvetlenül mentem fel a színpadra, akkor úgy is jöttem volna le.

– Honnan az energia?

Levente: Egymástól a színpadon, és a közönségtől. Volt olyan koncert, amikor nem voltunk valami jól, és csak tízen voltak a közönségben, szóval semmit nem várhattunk tőlük, akkor egymást vidítottuk fel, de olyan is volt, hogy tíz ember is fel tudott minket dobni. Leginkább a köztünk lévő kapcsolat, és a színpadon terjengő „energiák” (mosolyog) segítenek átlépni egy-egy holtponton.

Dániel: Ami még fontos szerintem, hogy lelkileg is sokféleképpen érezhetjük magunkat különböző koncerteken. A zene, amit játszunk, mindig nyújtani tud valamiféle megoldást egy dallal, amelyikkel azonosulni tudunk. Nem is várhatja el senki, hogy mindig tök boldogok legyünk, szoktunk szomorúak is lenni, de minden helyzetben azonosulni tudunk a zenénkkel.

– A körülmények mennyire befolyásolják egy-egy koncert hangulatát? Gondolok itt arra, hogy jártok fesztiválokra, de klubkoncerteket is adtok.

Levente: Egy városi rendezvényen például délután más lesz a koncertélmény, mert több mondjuk az idősebb ember, vagy a gyerekes család, de attól függetlenül egy barátságos buli abból is kialakulhat. Egy ilyen szűk klubkoncerten sokkal vadabb az élmény. A nagyon nagy színpad megint egy más élmény, de szerintem az egyik kedvencünk az ilyen Moszkva kávézó-méretű színpad és közönség. Egy turnén nagyon sok holtidő van, emiatt a téli, klubkoncertes időszakban is érnek kellemetlenebb helyzetek, mert ez jobban le tud fárasztani, mintha valamit csinálnál.

Dániel: Volt példa olyanra is, hogy nem voltak a legjobbak a körülmények, elromlott valami hangszer vagy ilyesmi, a végeredmény mégis egy kiemelten jó koncert lett, mert „csak azért is”, a technikai gond ellenére, még jobban odatettük magunkat. Tehát ha nem túlnyomó többségben vannak negatív körülmények, még jót is tud tenni.

– Szét szoktatok nézni Váradon, mikor erre jártok, vagy csak koncertezni jöttök?

Levente: Már szétnéztünk párszor, de most nem fogunk, nincs rá időnk. Ez az erdélyi turnénk utolsó állomása, mennünk kell haza, de persze maradunk még egy kicsit a koncert után iszogatni. A múltkor úgy kellett engem innen elcibálni…

Dániel: Általában azért törekszünk arra, hogy ha új helyen járunk, tudjunk picit szétnézni.

– Sok-sok magyar banda irigykedhet amiatt, hogy milyen sokat koncerteztek külföldön. Ezt hogy sikerült összehozni?

Levente: Nem szeretem az önfényezést, nincs is mire… de azért mégis van. Az a lényeg, hogy valami olyat csinálunk, ami külföldön is érdekes, és nem találják meg a saját piacukon, ezért elhívnak minket.

Dániel: Mondjuk egy amerikai dolognak nagyon sokat megyünk mi is utána, nem az van, hogy otthon ülünk, és várjuk, hogy megcsörrenjen a telefon. Rengeteg e-mailt küld szét Kakas, a hegedűsünk. Most januárban voltunk New Yorkban, de azelőtt kétszer Texasban egy fesztiválon is. A januári úgy jött össze, hogy zenekarok jelentkezhettek, beküldtük a klipeket, dalokat, és szerencsére minket választottak a sok száz közül, ami valószínűleg annak tudható be, amit Levi is mondott, hogy van benne valami különleges.

– Gondolom, nem csak külföldi magyarokból, illetve nem csak olyanokból állnak ezek a külföldi közönségek, akik alapból ismernek titeket. Hogy szoktak reagálni?

Levente: Van az elején egy kis hőkölés, hogy mi ez, mi történik itt, de jól szoktak sikerülni a koncertek. Van olyan is, hogy csak az utolsó két számmal tudjuk áttörni a falat, elérni, hogy mindenki teljesen elengedje magát, és bulizzon.

– A zenélés jó buli, de egy együttest fenntartani munka. Ti mennyire vagytok szigorúak magatokkal? Hogy néz ki ez az egyensúly?

Dániel: Nekem nagyon nehéz ezt az egészet munkának nevezni. Nyilván komolyan vesszük magunkat, ha meg kell szervezni valamit, de nem úgy állunk fel a színpadra, hogy akkor most ez egy két és fél órás munkaidő, aminek le kell telnie, és legyen már vége. Próbálunk mindig frissíteni, hogy ne unjunk rá, de nem egy munkahelyként tekintünk az egészre.

Levente: Miközben ebből élünk és ez a munkánk.

-– Milyen az erdélyi közönség?

Levente: A magyarországi közönséggel, amelyik mégiscsak a legközelebb áll a szívünkhöz, nagyon erősen vetekedik. Újra átgondolod, hogy akkor végül is hol jobb játszani, magyaroknak itt, vagy magyaroknak ott. Nagyon nagy itt a lelkesedés. Marosvásárhelyen először játszottunk, és találkoztunk olyannal, aki azt mondta, hogy már hat éve erre vár. Kolozsváron meg már haverok vannak, Nagyváradon is jártunk már négyszer-ötször. Itt amúgy a pálinka is jobban folyik.

Fotók: Torkos Márk Erik