„Nyitottságra neveltek mások és a változások felé”

Dr. Borbély Julianna adjunktust, a PKE Neveléstudományi Intézet vezetőjét kérdeztük saját történetéről, munkájáról, karrierépítésről.Vezetői munkája mellett angol szakosokat és mesteris hallgatókat is tanít. Tantárgyai a morfológia 1., 2., szintaxis 1., 2., esszéírás 1., 2., digitális készségek, az angol nyelv oktatásának módszertana, haladó nyelvtan, fordítástechnika, és irodalom, film, színház, amely az adaptációkkal foglalkozik. Egyetemi oktatóként folyamatosan kutatnia kell, publikálnia, valamint konferenciákon kell részt vennie előadóként is. Még felsorolni is sok idő mindazt, amivel foglalkozik, milyen lehet hát mindezt egyben tartani, és mennyi munkával jár elérni?

– Mesélj kérlek arról, hogy hogyan jutottál el idáig!

– A nagyenyedi tanítóképzőn kezdődött minden, itt 2000-ben érettségiztem, majd jelentkeztem a Babeş-Bolyai Tudományegyetemre, angol–magyar szakra, de mivel csak a tandíjasra jutottam be, egy évig otthon maradtam, és harmadik osztályban tanítottam 12 gyereket. Két-három hét után a volt osztályfőnököm megjegyezte, hogy hétvégén úgy néztem ki, mint egy mosogatórongy. Tény és való, hogy azok az apróságok nem az én világom. Akkoriban kudarcként éltem meg, hogy nekem otthon tanítani kellett, bár most visszatekintve másképp gondolom, hiszen nagyon sokat tanultam abban az évben. Újra jelentkeztem Kolozsvárra, de közben megtudtam, hogy Nagyváradon, a PKE-én angol szakot indítanak, úgyhogy ide is jelentkeztem, és fel is vettek elsőként. A családban első generációs értelmiséginek számítok, így nem igazán tudtam sok mindent arról, hogy mi fán terem az egyetem, hogyan működnek ott a dolgok. Édesanyám szavai azonban akkor is a fejemben jártak: az első benyomás a legfontosabb – ehhez mérten igyekeztem is a legjobb formámat hozni, nehogy csalódjanak abban, aki első helyen jutott be. Négy éves volt az alapképzés, harmadévben már felkértek, hogy maradjak az egyetemen tanárként. Az egy éves mesterit Kolozsváron végeztem, doktori iskolába pedig Temesvárra jelentkeztem, ezt 2012-ben védtem meg. Kicsit úgy éreztem magam, mint légy a vazelinben, de akadt kolléga, aki néhány lépéssel már előttem járt, és nekem is segített, irányított.

– Nagyon jó első benyomást kelthettél, ha már harmadévben felkértek tanárnak. Nem lehettek olyan könnyű évek ezek, főleg, hogy tudomásom szerint mindemellett fordítással is foglalkoztál.

– Útmutatást, segítséget mindig kaptam másoktól is. Jó időben voltam jó helyen, és jól viselkedtem – az nagyon fontos, hogy lássák rajtad az akarást. Nemcsak az számít, hogy látszik-e a kognitív, értelmi potenciálod, hanem az is, hogy mennyire vagy nyitott, elszánt, szorgalmas. Államvizsga után kezdtem el szinkronfordítással foglalkozni, ezt a munkát leginkább éjjel végeztem. Nagyon szigorúan be kellett tartani a határidőket, és kiváló munkát kellett végezni, hiszen a név kötelez. A szinkronfordítás által ismerkedtem meg azzal a szférával, ahol nincs pardon. Minden fordítást aláírtam, és úgy igyekeztem dolgozni, hogyha 20 év múlva előkerülnek, akkor se legyen szégyenkezni valóm. 2016-ig fordítottam filmeket, ekkor vettem át a Neveléstudományi Intézet vezetését, és be kellett látnom, hogy a tanítás és az intézet vezetése mellett lehetetlenség éjszaka ezzel is foglalkozni.

– Feltételezem, hogy az intézet irányítása nagyobb felelősséggel jár, mint a fordítás, komolyabb munka is.

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy másféle felelősség. Az igazgatóságot mindenképp előrelépésnek tekintem, egy nagyobb lépcsőfoknak; az intézet felelőssége a hallgatók egyetem utáni elhelyezkedése. Közvetlenül emberekkel dolgozunk, emberekért felelünk – tehát az anyag, amivel dolgozunk más, humán. Igazgatóként arra is rájöttem, hogy az időm nem 100 százalékban az enyém, mert vezetőként sokakért felelek, és a munka nem ér véget fix időpontokban, nem ér véget, amikor hazaérek. Fordításkor azonban, ha elvégeztem a munkát, tudtam, hogy a következő 4–5 óra csak az enyém. A szinkronfordítás is nagy felelősség, hiszen a tévé, a filmek (beleértve az ismeretterjesztő filmeket) információs forrásként működnek, így nagyon fontos minél pontosabb, érthetőbb fordításokat készíteni. Amikor közlünk valamilyen információt, nem lehet félmunkát végezni. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a húszas éveiben az ember sokkal jobban bírja az éjszakázást, de harmincévesen már nem, ez is egy ok, amiért abbahagytam a fordítást.

– Mindenki azt mondja, hogy a húszas években kell megalapozni a karriert, ez pedig rengeteg munkát jelent, áldozatokat. Szerinted könnyebb vagy nehezebb dolga van a mostani fiataloknak?

– Azzal tisztában kell lenni, hogy a húszas éveinkben vagyunk szabadok, a harmincas éveinkben már nem. Ekkor már nagyrészt mindenki anya, apa, házas ember, lakáskölcsönt vett fel – tehát kötelezettségei vannak. A húszas éveidben, ha el kell végezned egy munkát este 8-kor, el tudod végezni, mert maximum a haverokkal való esti sörözést hagyod ki. El lehet végezni még egy egyetemet, de később lehet, hogy már nem lenne türelmed, és kétszer meggondolod. Ma is megvannak a nehézségek, talán más formában, mint amikor én kezdtem, de nem tudnám azt megmondani, hogy könnyebb vagy nehezebb. Nagyon sokat számít, ha van támogatás, és nekik itt vagyunk mi, szívesen segítünk, és a diákok kérik is a segítségünk. Nagyon sokat változott a tanár-diák kommunikáció, sokkal könnyebben megszólítanak minket, mint mi anno a tanárainkat. Úgy gondolom, leginkább a példamutatás számít, csak ezáltal lehet hatni az emberekre, nem a szavakkal, a kioktatással, így mi is igyekszünk jó példát mutatni. A pályakezdés kapcsán nagyon fontos a nyitottság. Engem édesanyám a szórványból, a munkás világból küldött az értelmiségiek világába, a partiumi régióba, a szórványtérség és a partiumi régió között pedig érezhető a különbség, amihez hozzá kellett szoknom. Nagyon sokat segített az, hogy nyitottságra neveltek nemcsak más közösségek, hanem a változások felé is. Nem kell tehát olyan ijesztőnek elképzelni ezt, azt viszont tudni kell, hogy a 100 százalékos „Carpe diem!” és nemtörődömség nem célravezető.

– Tehát kellenek tervek, célok?

– Nem biztos, hogy akkor még az ember tisztában van a céljaival, de nem árt, ha vannak. Egy „ha összejön jó, ha nem, jó”-fajta tervezés sem árt, nem kell túlgörcsölni.

– Úgy érzed, elérted a célod, most hátradőltél?

– Hátradőlés, az nincs – tanárként állandóan kutatnom kell azokon a területeken, amelyeket tanítom. Tisztában kell lenni a legújabb kutatási eredményekkel, publikálnom kell, konferenciákon kell részt vennem, és minden év végén kétféle önértékelést kell leadnom, egy tudományosat és egy oktatóit, tehát be kell számolnom a munkámról, a teljesítményemről. Szeptember elején például itt, a PKE-n kerül sor az Argumentor konferenciára, amelyen a virtuális valóság jelenlétéről tartok előadást a filmekben, illetve egy franciaországi konferenciára is készülök.

– Rengeteg mindennel foglalkozol, ezt hogy lehet bírni pszichikailag? Nem szoktál nagyon kimerülni?

– Tavaly akadtam ki, de a pár hónapos vívódás során azon gondolkodtam, hogy mi az, ami valójában zavar, mit is jelent az, hogy elegem van, és azt a kérdést is feltettem magamban, hogy van-e nekem kedvem minden eddigit eldobni, és a nulláról kezdeni? Rájöttem, hogy nem a munkával van a baj, hanem a hozzáállásomon kell változtatni, és nem szabad feladni az első nehézségnél.

– A te magas fokú képzettségeddel, nyelvtudásoddal, miért nem próbálkoztál külföldön karriert építeni? Miért maradtál itthon?

– Azt hiszem, már az enyedi tanítóképzőben ezt nevelték belénk: tanítóként az itthoni közösség vezetője vagy és pont. Én itthon is nagyon jól kihasználtam az adottságaimat, és több mozgási lehetőséget is láttam. Ha külföldre mentem volna, és egy ottani neveléstudományi intézet igazgatói posztját szerettem volna, akkor nem kétszer, hanem háromszor ennyit kellett volna dolgoznom, pusztán csak azért, mert nem közéjük tartozom, idegen vagyok. Máskülönben az itthoni, magyar kisebbségi létet ismerem, ott ki tudja, milyen kisebbség, vagy másodrangú állampolgár lettem volna. A nagymamám is mindig azt mondta, hogy az ember a nyelvét, az Istenét nem hagyhatja el soha.

Pikó Stefánia