A középkori Várad zenéjének analógiái: az egyszólamú zene, és a többszólamú zene kezdetei

A középkorral egy új korszak kezdődött el Európában. Analógiák révén kell még Várad korabeli zenei világát tekintsük, mivel ugyan itt is minden zenei forma használatos volt, de kevés dokumentum maradt fent a már korábban említett pusztítások miatt.Az európai kulturális vérkeringésbe a Magyar Királyság igazán a kereszténység felvételével került be. A nyugati kereszténység zenéjének hatása a 11. századtól kezdve egyre erősebben érezhető Váradon is. Innen kezdve kolostorokban, egyházi iskolákban (Esztergom, Vác, Pannonhalma, Várad) rendszeresen tanítják az egyházi énekeket.

A kezdetek

A zeneirodalomban talán az egyik leglátványosabb fejlődést a többszólamúság kialakulása körül láthatjuk. A negyedik századtól az addigi keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett. Az őskeresztények zenének csak az éneket tekintették, és csak akkor énekeltek, amikor Istent dicsérték. (Viszont ez sem marad végig így.) A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú volt, a többszólamúság csak a XII. század körül alakult ki. A neumákkal történő szekvenciális éneklést (sequentia) az egyszólamú éneklés, valamint a gregorián éneklés váltotta fel. Merész újdonságnak számít a XII–XIII. században a kezdődő többszólamú komponálás, viszont ez volt a kor zenei fejlődésének íve.

Az egyházi zene fejlődését irányító központ Róma lett. A katolikus egyház, és a vezető papság olyan dallamokat és énekes imaszövegeket vezetett be a gyakorlatba, amelyeket a vallási kultusznak, valamint a szertartásokhoz megfelelőnek találtak. Az akkortájt használt dallamkincsek tekintetében két ismert fő forrásról beszélhetünk: a Bizánci központú görög egyházi énekekről (himnuszokról), valamint az ókori zsidók vallási, liturgikus zenéiről (zsoltárokról).

Két fontos énekformát kell még megemlítenem ezekből az időkből a már ismertetett neumák mellett: a szekvenciális éneklés (sequentia) és a tropus. Mindkét forma úgy jött létre, hogy a liturgikus dallamok hosszú melizmái alá szöveget szerkesztettek. Ezek is a neumákból fejlődtek ki. Viszont a sequentia mint műfaj, jelentősebbnek mutatkozott a tropusnál. (Sequentia volt a XII. századi ómagyar Mária Siralom is, amelynek eredeti címe: „Planctus ante nescia”.) A szekvenciák idővel igencsak meggyarapodtak, de egyre több népi „profán” elem vegyült bele, amit a katolikus egyház nem nézett jó szemmel. Dallamaik miatt gyorsan elterjedtek, számuk megnőtt, helyenként több mint százat is énekeltek az egyházi év folyamán. Ezért a XVI. században eltiltották éneklésüket, és csupán ötnek a használatát engedélyezték. Gyűjteménye a sequentarium vagy prosarium. A tridenti zsinat (1545–1563) négyet tartott meg a mise szertartásrendjében, így manapság már csak öt szekvencia szerepel a napjainkban is használatos katolikus templomi szertartásban: a húsvéti „Victimae paschali laudes” (szerzője Notker tanítványa: Wipo); a pünkösdi „Veni sancte spiritus” (szerzője: Hermannus Contractus, viszont más kutatók szerint II. Róbert francia király kb. 1000-ben); az úrnapi „Lauda Sión Salvatorem” (szerzője: Aquinói Szent Tamás); a „Stabat mater” (szerzője: Jacopone da Todi) és végül a gyászmisék (rekviemek) „Gradualé”-jához: csatlakozó „Dies irae” (szerzője valószínűleg: Celanói Tamás). Ezt viszont 1972-ben kiiktatták. Ezekhez csatolták a későbbiekben (1727-ben) a hétfájdalmú Szűz Mária ünnepén énekelt „Stabat Mater Dolorosát”.

A szekvencia-ének is voltaképpen bizánci eredetű, de ezzel a gyorsan elterjedt és megkedvelt műformával mégis kiváló alkotóerejükről tettek tanúságot. Az egyszólamúságból a többszólamúságra való átmenetet először a szólamok kvart, kvint és oktáv együtthangzása jelentette. A XIV. században az egyház abszolút hatalma kicsit megingott, ennek hatására pedig a művészetek fokozatosan világiasodtak. A korábbi századok „névtelen” zenéivel szemben immár sok szerző pontos nevét is ismerjük, az alkotott műveik címeivel együtt.

I. Gergely pápa öröksége

A középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt, amely közel ezer évig az európai zene fejlődésének alapját képezte. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok voltak a kezdetekben.

Nevét onnan kapta, hogy I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (590–604) elsőként rendszerezte, illetve az ő ideje alatt gyűjtötték és írták le az akkor használatos énekek dallamgyűjteményét. A Biblia szövegének hangos felolvasásából származó hangos zsoltárdallamokat, a liturgikus énekek és himnuszok dallamait, valamint a kolostorok zsolozsmáit tartalmazza ez a jelentős gyűjtemény. Gergely pápát természetesen nem zenei, hanem liturgikus szempontok vezethették. A megfelelő anyagot megtartatta, selejtezett, amit kellett, a hiányzókat pedig pótoltatta.

A gregorián dallamok két nagyobb csoportba rendeződnek: mise és zsolozsma. Európa több kolostorában (és pont emiatt gondolom úgy, hogy Váradon is) az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek az énekesi gyakorlatnak a neve „parafonia” volt, és előadóit parafonistáknak nevezték. Feltehetően kvart, illetve kvint távolságban szólaltatták meg a kísérőszólamot. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének tesztelésére is. Így viszont a többszólamúság (organum) megindításában is jelentősen közreműködött az orgona. Az európai többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum elnevezésű ez az éneklési technika is, melynek három típusát különböztetjük meg: paralel (párhuzamos organum), szabad organum, és a melizmatikus organum. Bár a papok tiltják a hangszeren való játszást, valószínű, hogy a hangszeres zene már ekkor némi szerephez juthatott.

Thurzó Zoltán