Az ügyeletes szerkesztő távozott: Fehér József emlékére

Fehér József egy kicsit megszeppent, amikor elmondtam neki, hogy egy egyházi lapba készítenék vele interjút, melynek témáját az ő élethelyzete diktálta: hogyan maradhat derűs az ember, a testi nyomorúság közepette? Megvallotta jó előre, minden áltatás nélkül, hogy ő nem hívő ember, magam sem tudtam, hogy mi sül ki a beszélgetésből, de válaszaiban minden szava őszinte, derűlátó és másokat biztató volt.

Sokan felkapták fejüket élet-halál küzdelmére, hiszen erről vérbeli újságíróként a közösségi médiában is tudósított. Ahogy ő mondta, úgy élte meg ezt, mint haditudósítóként kikerülni a harcvonalba, nagy újságírói visszatérésként. Talán páran félre is érthették humoros riportjait, pedig nem elviccelni akarta a sugárkezelést és a tényt, hogy súlyos beteg, hanem ily módon is ragaszkodott egy olyasféle emberi méltósághoz, amelyben nem mindenki részesülhet a halálos kór súlya alatt és a honi egészségügy körülményei között.

„Megint itt vagyok”

Valami kifürkészhetetlen svejki nyugalommal és derűlátással hordozta nehéz terhét és igyekezett kinevetni azt. Riportjainak újabb és újabb epizódjaival hívott, hogy vele nevessünk, szelíd rámenősséggel jelezve mindannyiunknak, ahogy Hasek kiskatonája: „Megint itt vagyok”. Kórházi riportjait olvasva tudtuk, most sírni lenne jó, de ez a Jóska már megint nevettetni akar minket. Már megint az emberi méltóságot, a humánumot akarja becsempészni egy olyan területre, ahol fájdalom és testi nyomorúság honol. Mintha csak minden alkalommal Svejkként kiáltana ki a lövészárokból, gyilkos repeszek esőjében perelve, az irgalmat nem ismerő kórral: „ne lőjenek ide, itt emberek vannak!”.

Rendíthetetlenül hitt a humor, a jókedv, a derű gyógyító és éltető erejében. Utolsó percig azt tartotta missziójának, hogy másokat megnevettessen. Ami a mai küzdelmes és komor világban igazi szolgálatnak számít. Alázat, emberismeret és odaszánás szükségeltetik hozzá. És persze humor, minél nagyobb szeletekben mérve és minél szélesebb nyilvánosságnak osztva.

Küzdelmeiről tudósító bejegyzéseiben állandó jelleggel megjelent a család, szeretett Nórikája, érte aggódó fiai. Gyógyulni akart, élni. Mert volt kiért, miért. Tervezett. És ennek érdekében mindenre kész volt. Nagy és nemes küzdelem volt az övé, melyben végül sokunk szeretett fehérjóskája maradt alul, testi ereje elfogyatkozott.

De előtte még utolsó percig nevettetett, mintha csak, halálos betegen is ő akarna biztatni másokat. Tartással, szeretteire és olvasóira támaszkodva, szeretetükből és biztatásukból erőt merítve vívta halálos küzdelmét.

November 4-én azonban elszállt belőle az élet. A nagy harcos, a váradi humorista, akinek szemei csillogásában és szája szegletében mindig ott lapult egy félmosoly, mint aki alig várja, hogy elmondhassa a legújabb viccét. Hogy nevettessen. Legyen az akár a nagyérdemű publikum és olvasótábor, akár egy szembejövő ismerős, kórházi alkalmazott vagy újabban sokszáz neki drukkoló, érte fohászkodó olvasó a közösségi médiában.

Sziporkázó humora biztatás lehet mindannyiunknak, akik gyakorta megfáradunk az élet kisebb vagy nagy küzdelmeiben. Emlékezetünkben megmarad életműve, írásai, követésre méltó emberi tartása.

Az ügyeletes szerkesztő távozott.

Isten nyugtassa Fehér Józsefet.

Fábián Tibor lelkész, újságíró