Kommentár: Status quo, a közbeszéd

A diszkrepancia a törvények absztrakt összefüggése és a kivitelezés apróbb és nagyobb összefüggéstelensége között nemcsak a jog világában található meg, a hatalom viselkedése soha nincs ebbe a rétegbe tömörítve, hanem olyan tettekben, amik meghaladták a századokat, a háborúkat és a rendszerváltásokat.A bíróságokon kívül, ezt a paradoxont találjuk a társadalomban is elterjedve, a nyilvános és privát tettek közötti diszkrepanciában. Nem vagyunk-e megszokva azzal, hogy a nyilvános szféra tele van hazugságokkal, kétszínűséggel, szolgalelkűséggel és az elmúlt években, egy minden konfliktusban megjelenő világítással? Nem magától jött létre, hogy azok akik privátban titkoltan lenézi, ellenzi vagy felháborodik egy helyzeten vagy személyen, nyilvánosan viszont ugyanezt dicséri? Vagy az amikor felszínre kerül, hogy valójában mit is gondol, megalázva, zaklatva és támadva érzi magát?

Sokan konstatálták azt a tényt, hogy Romániában az emberek nemcsak rejtegetik a gondolataikat, hanem nyíltan hazudnak, amikor ez nyilvánosságra kerül. Többen ezt a szokást a kommunizmusból öröklött rossz szokásnak tartják, amit a diktatúra kémjei, meg a pszichológiai kínzás váltott ki, de ez tévedés. A volt Securitate egy régebbi morális recept alapján hozta létre, ami az idők kezdete előttre vezet vissza. A szovjetek, és előttük a németek meg voltak lepődve annak idején a tömeg lelkesedésén, amikor a megszálló bevonultak, ugyanakkor a hazugság ugyanúgy a politika, mint a sajtó és a közigazgatás kedvelt eszköze, volt még mielőtt a román állam létezett volna. A magyarázat a nyilvános közeg keleti felépítésében található, ez a közeg nem egy olyan fórum, aminek nem a vita, a megoldás keresés a rendeltetése, hanem inkább a hivatalos, bevált és ismétlődő viselkedésforma és gesztusok.

Vegyük például a parlament rendkívül üléseit: ha a keleti rendszerben, az elnök egy téves vagy botrányos válasza provokálható ki, azon nyomban mozgolódást veszünk észre az ellenzék padjainak a sorában, a politikusok szónoklataiban, még akkor is, ha ez bizalmatlansági indítvány tárgyalásának a közepén történik. Ezek a gesztusok sterilek: sem szándékuk sem okuk arra, hogy meggyőzzék az ellenzéket álláspontjukról, hanem egy személy, és nem a személy által képviselt párt, iránti lojalitást mutatnak. Éppen ezért, míg egy nyugati parlamentben egy feltárás, interpellációk és válaszok sorozata dramatikusan meg tudja változtatni egy kormány helyzetét nagyjából tíz perc leforgása alatt, Romániában, a javaslatok eredménye előre ismert és a viták csak egy provokáló háborúskodás rituáléi. Nem esik meg néha, hogy egy vezetőtanács, vagy egy cég gyorsan összehívott gyűlései arról szólnak, hogy hivatalosítsák egy olyan beszélgetés eredményeit amit a kulcsfontosságú tagok nem hivatalos körben már megbeszéltek?

A közszféra rituális volta miatt a botrányok sem maradnak ki, sőt, a túldramatizálás, rágalmazások, vulgaritások, vagy maga az erőszak sem. A konfliktusok mesterei, akik a nyilvánosságot meghívják, hogy nézze végig egy helyes útról való letérés kiigazítását, ahol az ellenfél van csak felelőségre vonva. Mint bármilyen nyilvános konfrontációban, az adott helyzet résztvevői nem vállalják fel, hogy a konfliktus honnan ered , azt bizonygatva, hogy ők csak a másik abszurd kezdeményezésére reagálnak hevesen-elhelyezve ezzel a hybris-t, az bonyodalom kiindulópontját, mintegy a győzelem kulcsaként, merthogy mindig az a leghibásabb aki a bonyodalmat okozta, legalábbis a nyilvánosság szemében. Sajnos a román társadalom nem is elég nyugati ahhoz, hogy ezt a koncepciót megváltoztassa, és ahhoz sem eléggé, hogy hasonlóan a Levant országokhoz, a magánéletet egy szuverén dologként kezelje , amibe senkinek sincs joga beavatkozni. A hazai hibridnek megvan az a szokása, hogy dramatikusan ritualizálja a nyilvános életet, és a magánéletet is feltárja a nyilvánosságnak.

Gabriel Miloia