Kommentár: Két javaslat

Az elmúlt hetekben egy sorozatot közöltem, amely politikai, gazdasági, kulturális és sajtós példákkal elmagyarázza, mi okozza, hogy a kormány javaslata szerint Nagyváradot „másodrangú fontosságú regionális plólus” rangúvá minősítenél vissza.

Ez pánikot és jogos dühöt vált ki, mert a cél nagyobb, mint az, hogy a lokálpatriotizmus nem engedi, hogy Váradot Kolozsvárról vezessék. Az újraminősítés a vezetésre fordítható összegek újraszámítását is hozza. A városunk szegényebb lenne a döntés nyomán – ami aggasztó, tekintetbe véve az eladósodottságát. Valójában ez 2013-ban kezdődött, amikor népszámlálási eredményeket elfogadták és közzétették: a régi ismérvek szerint I. Rangú város az, amelyiknek 200.000 fölötti lakosságszáma van, és Váradnak 196.000 volt, amivel lecsúszott. Ez az egyik oka amiért a kétségbeesett referendum volt a Szentmártonnal való „egyesülésről”: a beolvasztás lehetővé tenné a régi törvény szerinti küszöb átlépését. De az új terv szerint Váradnak nem 4000, hanem 100000 lakost kellene szereznie, hogy nagyvárosnak számítson, amit a kormány bőségesen támogat.

A lokálpatrióták kérik, hogy minden történjen meg, hogy a kormányt rávegyék a terv elvetésére, vagy halasztására, míg mások vehemensen vitatják az ismérveket, vagy Várad „kivételességét” hangoztatják, ami megmentsen attól, hogy olyan kellemetlen társaságba kerüljünk, mint Târgu Jiu, Ploiești, vagy Bákó. Ezek a próbálkozósok olcsó trükkök és naivitások. Vitathatatlan, hogy Románia területe kezelésének változnia kell. Az is, hogy Várad nem tartozik a Kolozsvár, Temesvár, Jászvásár, Krajova csoporthoz. A lokálpatrióták dühösek lesznek, és a történelmet, meg a szép épületeket hozzák fel. De nem a történelmi múltban élünk, hanem a mában, és ez ilyen: egy közösség sikere nem a szép épületeitől függ, hanem a fejlődésétől, gazdagságától, tagjainak boldogságától. A nagy városok nem csal 100000 lakosra vannak Váradtól, hanem nő a lakosságszám, miközben itt csökken, olyan ritmusban, mint Brăila. Sokak szerint kritizálni annyi, mint a városházát bírálni, és „az újjászületést”, amint az utóbbi évek projektrobbanása hozott. Senki nem vitatja az infrastrukturális projektek jó voltát, az ingatlanügy és ipari fejlődést. De a szakadék szélén állunk, mert ez nem elég a teljes sikerez. A projekt elvetése nem változtat a valóságon, csak késlelteti közigazgatási hatásait, miközben a gondok tovább erjednek.

A kedves olvasók már észrevehették a kulcskritériumot: a lakosság az. Így a politikáknak egyből ezt kell célozniuk. A megmentés egyetlen esélye – és nem a kormány rosszindulatától, hanem a saját démonjainktól – egy tiszta stratégia kidolgozása, amit a közösség támogat, arra, hogy megfordítsuk az elnéptelenedést. Ehhez szükséges két politika újragondolása: a képzett ifjaké és a magyaroké.

Az elsőkért keveset lehet tenni. A távozásuk fő oka a gyenge fizetések – és ezt egy polgármester sem tudja hamar megoldani. A szegénység ördögi kör: kulturális és kereskedelmi monotónia, ami több szegénységet hoz, és így tovább. De van remény: akik elmentek, nem elveszettek, és tapasztalataik, jólétük haszon lehet – ha egy nap visszatérnek. És most a város nem tud másképp lépni, mint a kulturális monotónia megtörésével.

Sokat bírált módon a városvezetés bejuttatta mindehnová az embereit, a helyi kulturális intézményekbe és a közpénzeket osztó hivatalokba. Ahol csak tudott, új szervezeteket alapított, lojálisakat. Ma a múzeumok és galériák tele vannak a Disneyland-féle ”Art-Nouveau” cirkuszi elképzeléssel, egy olyan városéval, ami megállt a 20. század elején, és ami a rövidtávú turizmus idecsábítását célozza. Hivatalos és nem hivatalos utakon a szervezetek az eseményeik tartalmától függően kapnak támogatást: ha nincsenek is kategorikusan a vezetés tervei mellett, az lehetetlen, hogy ellene legyenek. Az így alakított projektek aztán sokszor - a félművelt, de lojális lények buzgósága révén – csak tartalmatlan propagandától fénylenek. Ha Kolozsváron az Ecsetgyár turisztikai látványosság és a művészeti piac csomópontja, az épp azért van, mert senki sem merészelte a művészektől azt kérni, hogy műveikben a lojalitásukat fejezzék ki. És innen jön a helyi kultúra mennyiségbeli és minőségbeli szegénysége – a mennyiségbeli a klientúra kisszámú volta miatt, a minőségbeli a minőséggel össze nem egyeztethető kompromisszumok miatt.

Az első változás az kell legyen, hogy a politika visszavonul mindenből, ami közkultúra. Ez sokkal nehezebb, mint gondolnánk, valós annak kockázata, hogy a színház nem a polgármesternek fog olcsó propagandát csinálni, hanem ellene. Másfelől itt van a diktatúrából örökölt szokás, abból a korból, amelyikben a mostani vezetők nőttek fel: hogy a közvalóságot kultúrában mimeljék, hogy a kellemetlenségeket zenével és tánccal fedjék el. Amíg a klientúrát ki nem hozzák a kultúrpolitikából, a város nem születhet újjá, és minél több a „kultúra”, annál kevesebb. Még így is lassú lesz az újjászületés, de kis szerencsével mire a távozott generáció felnő, itthon megtalálja mindazt, ami miatt elment.

A másik a lakosságszám emelkedése. A Váradhoz közeli nagy központok nem olyan erősek, mert a medencéjük részeket foglal magában a mi megyénkből és másokból is: szatmáriak és szilágyságiak ezrei költöznek Kolozsvárra, aradiak ezrei Temesvárra, míg a bihariak – és a váradiak – mindkettőt választhatják. A mostani fejlődés nem lehet örök, és ha az is lenne, nem valószínű, hogy Várad lakosokat vonzana a környező megyékből. A térképet nézve a plusz csak egy helyről jöhet, Magyarországról, ahol a Szeged és Debrecen közötti táv olyan, amit Várad ki tud használni. Munkahely van, a határon való átkelés egyre könnyebb, a megélhetés olcsóbb. Előbb-utóbb Románia is fogad majd menekülteket, és a magyarokkal kapcsolatos kulturális sokk kisebb, mint a nem európaiakkal kapcsolatos. A beilleszkedésük könnyű, mert van már itt őslakos magyarság, amely segíti az újonnan érkezőket, a nyelvi gondokban és a román törvényekhez való illeszkedésben is. De nem tudják majd elmagyarázni, miért szüntették meg a magyarok temetőit itt, miért utasítják el – törvénytelenül – a magyar utcaneveket, vagy mi a nacionalista trombitaszó a városháza tornyában. Nemsokára a lakosságszám növelésének egyetlen módja a migránsok befogadása lesz, és ha a vezetés etnikai politikája nem változik tisztán és meggyőzően – és a magyarok, nem a románok számára meggyőzően -, akkor ez a lehetőség is elvész.

Gabriel Miloia