Kommentár: Az enklávé

Az újságírók egyik kedvenc szava, amikor az európai gondokról beszélnek, az „enklavizálás”. Ez a migránsok olyan viselkedésére vonatkozik, amikor csoportokat alakítanak, és saját szociális struktúrákat, amelyek erősek és a gazdacsoporttal szemben elutasítóak.

Az idegenség sokkját könnyebb megélni, ha az újonnan érkezők körül ott van a család, az ügyeik és a barátaik, akik emlékeztetik őket a hátrahagyott világra és az újhoz való alkalmazkodásban. De ahogy ezek a csoportok nőnek, öntörvényűek lesznek: egy nagy etnikai lakónegyed, évek fejlődése után, egy világ, mindennel, amiben az újak úgy élhetnek, hogy már nem kell átmenniük az alkalmazkodás nehézségein. A berlini török negyed olyan nagy és fejlett, hogy minden megvan a tisztességes élethez: üzletek, bizniszek, gyárak, piacok, ügyvédek, könyvtárak, sporttermek, galériák stb.

Az enklávé előnye a nyugalom, de a hátránya a szolidaritás a kellemetlenségekkor: minél egységesebb egy csoport, annál veszélyesebb, amikor félrecsúszik. Eléggé ahhoz, hogy fenyegetve érzi magát az ember, amikor az újságírókat hallja a tévében az iszlám enklávékról beszélni.

De az enklavizálódás nem negyedektől függ, hanem az egész társadalomban jelen van: nemzetekben, társadalmi kategóriákban szubkultúrákban, amelyek hajlamosak enklávékat létrehozni.

Nézzük meg a különbséget a közösség és az enklávé között: az első organikusan alakul ki, célja a tagjainak együttélése, úgy, hogy minden egyensúlyban legyen – a polgármester, a tanító, a paraszt, a postáskisasszony és a prosti ugyanannak a része. Az enklávék ellenkezőleg, olyan egalitarista csoportok, ahol a funkciót meghaladja a tagok közti hasonlóság: oktatás, jövedelem, foglalkozás és politikai affinitás – mind sokkal homogénebb az enklávéban, mint a közösségben.

Ahogya világ elveszti a belső határait, az emberek mesterségesen újakat próbálnak építeni, amelyek megszűrjék a hatalmas forgalmat. Minél erősebbé válik az európai birodalom, annál inkább hajlamosak a nacionalisták ellene masírozni, hogy konzerválják a társadalmak „szellemét”; az államokon belül minél inkább kiterjed az infrastruktúra, annál inkább akarják a helyi közösségek, hogy a sajátosságaikat érvényre juttassák, még ha sokszor ez frissen kitalált is, épp azért, hogy ideológiai falat emeljen, a túl nagy nyitás okozta zavar elé.

Vegyük a mi álmatag városunkat, Nagyváradot, amelyet kompakt és szép kis központtal áldott meg a természet és a történelem, meg szőlődombokkal, nemzetközi határral, termálvízzel, vasúti csomóponttal és az ország legfontosabb útjának végpontja is. Az áldások olyan sokat nyomnak a latban, hogy a fejlődésnek magától kellene jönnie, különösebb befektetés nélkül. És mégis egy nagyon kis bevétellel rendelkező város, hatalmas migrációs rátával: olyan ütemben fogy a lakosság, mint Brailán. Az egyetlen következtetés, hogy ha a fejlődésnek jönnie kellene, de nem jön, akkor valami akadályozza. Ez azért van, kedves olvasók, mert a mi városunk elvesztette közösségi funkcióit és enklavizálódott.

A kommunizmusban betelepített 75% vidéki származásának homogenitása nem tűnt el: a város lakosságának nagy része szegény, középfokú végzettségű és alkalmazott. A vállalkozások, amelyek kevéssé virágzóak, a kis jövedelműek felé fordulnak, a hatalom pedig vigyáz, hogy ez a massza védve legyen, mert értékes szavazatokat biztosít. A város fesztiváljai, a múzeum, a társadalmi események, az idegenforgalom, vagy az éjszakai élet mind a tömegnek szól: nincsenek drága termékek, exkluzív struktúrák, szellemi, vagy pénzügyi szempontból. A színházi fesztiváltól a múzeumok éjszakájáig, a Váradi Ősztől a polgármester úr parkjaiig, az egyetemtől a Familia lapig minden a munkásosztály örömére van, minden váradinak, akik egységesek és hasonlóak.

A népzene, a sör, a vásár és a mazsorett-tánc nem hagy helyet olyan akcióknak, amelyek nem hoznak szavazatokat, hanem plusz értéket: szellemi életnek, művészeti szcénának, luxusvállalkozásoknak, manufaktúráknak stb.

Amikor a galériám más városokból, vagy országokból hív művészeket, a közönség azt kérti, mikor fogok egy váradit bemutatni, „a mienket”. Az üzenet egyszerű: a jó váradi feladata, hogy váradiakat mutasson be, még a minőség kárára is, vagy a bukás kockázatával. 2014-ben a színház úgy döntött, hogy a válogatást nem dramaturgoknak kell végezniük, hanem a váradi népnek: önkéntesek mentek ki a szupermarketekbe és piacokra, hogy megkérdezzenek nyugdíjasokat, diákokat, munkásokat és parasztokat, mit szeretnének látni a színpadon, és a válogatók ennek feleltek meg. Az a rendezvény kiemelkedett giccsben, középszerűségben, eltávolította onnan az értékes műveket és a más városokból való nézőket. A váradiak által összerakott fesztivál az volt, ahogy ez hangzik: veszteség.

A vár, amit „kulturális kombinátnak” gondoltak el, összegyűjti majd a helyi múzeumokat, kézműves műhelyeket, népi mestereket és büféket. A váradiak úrnak érezhetik magukat otthon, a márciuskák, festmények, kannás borok és miccs között; a Rogériuszon és Velencén összpontosulóknak ez paradicsomi hely lesz.

De azoknak nem, akikre szüksége van a városnak, hogy amortizálja a pocsékolást: senki nem jön több száz kilométerről azért, hogy nézze, ahogy a váradiak magukat köszöntik.

Az egyetem az imposztorság nyilvánvalósága ellenére kényelmes menedék a szellemi veszteseknek: mint fojtogató anya tartja gyermekét kebléhez közel, gyenge neveltetést biztosítva, a ház közelében maradásért és a középszerű jó magaviseletért. Ma szinte a teljes helyi szellemi rétegnek itteni oklevele van, és annak dacára, hogy mennyire védik a politikájukat, nagy öröm lesz a plágium elleni szoftvereken átfuttatni a helyi véleményformáló újságírók, művészek, politikusok államvizsga-dolgozatait. Az enklávé hatása, hogy az elszigetelés eltávolítja az összehasonlítási alapokat: köddé lesz a különbség a középszer és a kiválóság között, és kitűnő lesz az unalmas, a buta.

A Muian projekt során Lupsa asszony,a Polgármesteri Hivatal jogtanácsosa és a vezetés tagja azt mondta a tévében, hogy a projekt kurátora, Alina Staicu nem kellene beavatkozzon, mert kolozsvári. Ez az enklavizálódás utolsó stádiuma: amikor a csoport kizárólagos lesz és a festői lokálpatriótaság átveszi a veszélyes nacionalizmus helyét.

Gabriel Miloia