Nappal hold kél bennem...

Április 7-én este hét órától A Holnap Után Fesztivál keretében, a nagyváradi Szigligeti Stúdióban mutatta be Nappal hold kél bennem... című előadását Turek Miklós színművész.

Mint ahogy az előadás alcíme - József Attila utolsó éjszakája - is mutatja, Turek Miklós egy monodrámát hozott össze a magyar költészet óriásának verseiből, amelyeket egyfajta narratív szálra felfűzve kívánta megjeleníteni a költőnek egy általa elképzelt, vívódásokkal, érzelmi hullmázásokkal teli utolsó éjszakáját; inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az esten elhangzó versek listájára ránézve első megállapításom azonnal az volt, hogy itt egy best of válogatással van dolgunk, elvégre József Attila legismertebb, legkedveltebb költeményeiből állt össze a műsor, ami önmagában persze nem baj, csak így megfoszatatott a közönség a felfedezés örömétől, amit a kevésbé ismert József Attila versel nyújtottak volna számára. Ráadásul a közismert versek nem hogy könnyítették volna, de nehezítették az előadó dolgát, hiszen az Óda, a Nagyon fáj, a Kései sirató, a Tiszta szívvel, a Születésnapomra, a Mama stb., stb. című verseket még azok is ismerik, akik iskolás koruk óta nem olvastak irodalmat, így minden magyarul tudó embernek van valamilyen viszonyulása ezekhez a költeményekhez, és valamelyes elvárásai is vannak az ezeket a költeményeket előadó művésszel szemben, nem úgy, mint a kevésbé ismert költők, költemények esetében.

Hatástalan

József Attila  megrendítő érzelmi töltetű alkotásait nagyon nehéz jól szavalni, hiszen a költemények által kifejezett megrendítő, olykor iszonytató érzelmi mélységet kell megjeleníteni  a színen ahhoz, hogy a József Attila-sorok, mondatok szenvedéstöltete hitelesnek tűnjön és ezáltal hasson. Turek Miklós modoros előadásmódja azonban nem váltotta ki a kívánt hatást, ugyanakkor más gyengeségei is voltak a produkciónak. Az emberek óhatalanul csapzottnak, szikárnak, testileg, lelkileg meggyötörtnek képzelik el az öngyilkosságra készülő József Attilát, ezzel szemben Turek Miklós egészséges, szép szál férfiként állt előttünk, aki még csak rá sem játszott a testi nyomorúságra, hanem középosztálybeli polgárokat idéző ruhában, fehér ingben, mellényben, vasalt nadrágban lépett a közönség elé. Az előadás dramaturgiája is hagyott kivánnivalót maga után. A legkevésbé átgondolt jelenet az volt, amikor a Tudod, hogy nincs bocsánat című versben elhangzó „Most hát a töltött fegyvert szoritsd üres szivedhez” sorokat szó szerint véve az előadó valóban pisztolyt szorított a szívéhez, majd a halántékához, de néhány perccel később már hallatszott a vonatszó, ami értésünkre adta azt, hogyan vetett véget életének a költő, holott ha valóban szívéhez szorította volna a pisztolyt élete utolsó éjszakáján, akkor feltehetőleg meg is húzta volna a ravaszt, és nem ment volna ki a vasútállomásra. A műsorban utolsóként felhangzó Eszmélet című vers végén elsötétülő színpadkép és a felhangzó vonatzakatolás volt talán az egyetlen drámai hatást keltő momentum, de ezt is sikerült elrontani azzal, hogy elhangzott még egy melankólikus, a drámaiságot fölöslegesen magyarázó zenei aláfestés, majd bejött a színész, és bejelentette: „És itt a vége.” A cikknek is.

Pap István