A mi osztályunk, a mi történelmünk

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk című drámáját március 20-án, pénteken este mutatták be a nagyváradi Szigligeti Színház nagyszínpadán.

A lengyel szerző megtörtént események alapján megírt drámájában tíz ember sorsába sűríti bele a huszadik századi lengyel és európai történelem kegyetlenségét, igazságtalanságát, őrültségét és képmutatását, nem véletlen tehát, hogy A mi osztályunk keletkezése óta töretlen sikernek örvend nem csak Lengyelországban, de a világ más pontjain is. Ezért külön öröm, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Anca Bradu rendező javaslatára színre vitte ezt a jelentős kortárs művet, mert ez jelzi, hogy Nagyvárad bekapcsolódott a kortárs színházművészeti vérkeringésbe.

Párhuzamos életrajzok

Idillel kezdődik az előadás, a gyerekekként elénk lépő szereplők vallanak arról, mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek, de nagyon hamar sejthetővé válik az, hogy ezekből az álmokból nem válik valóra semmi, vagy nem úgy válik valóra egy-egy álom, ahogy azt a gyermeki szív és elme a maga tisztaságában elképzelte. Az egyetlen felvonásba belesűrített darab nagy erénye a rendkívül precíz megszerkesztettség, amelyben párhuzamos életrajzok játszódnak le. Ezek közül a legnyilvánvalóbb az Abram (Szabó Eduárd) és Heniek (Kardos M. Róbert) sorsa közötti párhuzam, hiszen előbbi Amerikában válik rabbivá, utóbbi pedig a lengyel katolikus egyházban fut be fényes karriert, nem kis mértékben Zygmunt (Dimény Levente) politikai segítségének, valamint saját bigottságának és képmutatásának köszönhetően. Ugyancsak párhuzamba állítható a zsidó Rachel (Tóth Tünde) élete, akit a lengyel Wladek (if. Kovács Levente) ment meg, a lengyel Zochaéval (Fodor Réka), aki pedig a zsidó Menachemet (Kiss Csaba) menti meg, hogy aztán mindketten szeretettelenül éljék le hosszú, értelmetlen életüket. Jakob Kac (Szotyori József) és Rysyek (Hunyadi István) a kommunista, illetve a nacionalista ideológiák áldozataivá válnak: mindketten naiv fiatalként dobják magukat oda az Eszmének, aminek végül nemcsak ők, de az egész nyugati civilizáció is áldozatává válik. A következő sorspár a Zygmunté és a Menachemé (Kiss Csaba). Zygmunt a besúgóként, pribékként, majd politikusként minden korban aljasságával érvényesülni tudó figura, Menachemből pedig bosszúszomjas kegyetlen verőlegény lesz. És végül ott van a Dora (Gajai Ágnes) és Wladek páros, akik a történelem borzalmának talán legvétlenebb áldozatai: előbbi egy csűrben elégve leli halálát gyermekével és ezerhatszáz zsidó társával együtt, utóbbit pedig a tehetetlenség és a gyávaság keltette lelkiismeret-furdalás égeti élete végéig.

Nincs ítélet

A szerző egyik szereplőtől sem, még a leggaládabb Zygmunttól sem tagadja meg az emberségnek legalább a szikráját. Nyilván azért, mert Słobodzianek nem ítélkezni, felelősöket keresni akar, hanem jelezni kívánja, hogy a borzalmakat az egyének akkor követik el, ha megpattan az embereket közösségbe kovácsoló láthatatlan erő, amit talán kölcsönös megértésnek, toleranciának hívhatunk. Vagyis nem az egyik vagy másik ember a fő felelős ebben a játszmában, noha nyilvánvaló, hogy a történtekben nem mindenki egyformán bűnös és áldozat. Słobodzianeknek ebben a drámájában tudatosan vállalt didaktikai célzatosság érzékelhető, ami akár a hátrányára is válhatott volna, de a rendezésnek szerencsére sikerült ezen túllépnie, Anca Bradu ugyanis a sokszor megrázó történések realisztikus megjelenítéssel tompítja a túlságosan direkt szándékosságot azért, hogy az események maguk, ne pedig a szerzői megkonstruáltság közvetítse az üzenetet. Ami így is világos: kellően erős erkölcsi tartás nélkül az egyének és a közösségek is gonosszá, kegyetlenné válhatnak a történelem örvényében.

Egység

Kiemelkedő teljesítményt nem láttam a premieren, de ez a rendezői koncepció része, és egyben az előadás erénye, mert nagyon fontos volt érzékeltetni azt, hogy nem egy-két hős konfliktusa, intrikája mozgatja az eseményeket, hanem az a megfoghatatlan valami sodorja kénye-kedve szerint az embereket, amit jobb híján történelemnek hívunk. Ebben a tízfős osztályközösségben tehát nem volt kiemelkedő vezéregyéniség, ehelyett volt egy egységes színészi csapat, amelyben mindenki tudása legjavát adta. A darabot az akár Anca Bradu védjegyének is tekintethető lendület és pörgés jellemzi, az előadás tizennégy leckéjét átvezető táncok és dalok kötötték össze (a zeneszerző Horváth Károly volt), amelyek időről-időre enyhítettek a megjelenített borzalmak keltette megdöbbenésen, hogy aztán egy újabb leckében egy újabb, talán a korábbinál látottnál is tragikusabb esemény következzen. Az előadás ritmusa, lüktetése egy pillanatra sem engedte lankadni a nézők figyelmét, és ha volt is egy-két akadozóbb jelenet (például a nászajándékok átadása volt ilyen), ezek nyilvánvalóan tovább fognak csiszolódni a következő előadások során. Kegyetlen, megrázó, kendőzetlen, kíméletlen, felkavaró előadás A mi osztályunk. Olyan mint volt maga a huszadik század, az a kor amilyet soha nem akarunk viszont látni, legfeljebb csak a színpadon.

Pap István