Az Erdélyi fejedelemség megszületéséről

Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.

A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek.

Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe.

Keleti Magyar királyság

1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával.

János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött.

A Báthoryak kora

János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”.

A bécsi béke

Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását.

Ciucur Losonczi Antonius