Eszmék harca a politika és a művészet eszközeivel

A Jelenetek egy kivégzésből című darab kedd esti előadásán váratlanul érhette a nézőt a színpadtér kettéosztott kialakítása: az előtérben a vörös szőnyeges padlózat az előkelőbb helyszíneket jeleníti meg, míg a háttérben a vízben tocsogó színpadrész a kaszárnyából átalakított műterem, illetve a börtön helyszínének illúzióját kívánja megteremteni. Bár plusz nehézségeket okoz egy vízes színpad kialakítása, távolról sem számít eredeti ötletnek az, hogy ha egy előadásban Velencében zajló helyszíneket kell megjeleníteni, akkor víz van a színpadon. A váradiak kedd esti előadásán a zsöllyéből, a színpaddal nagyjából egy szintről nézve sikerül valamelyest megteremteni a Velence-illúziót, de a páholyban ülve csak egy nagy tócsának tűnik a vízzel borított játéktér, és olyan benyomása támad a nézőnek, mintha csőtörés lett volna a színpadon.

A darabot nem ismerők számára az igazi meglepetést az okozhatta, hogy a kegyetlen színház korifeusa, Howard Barker már-már könyvdrámát írt, amelyben a konflkitust főként a szereplők filozófikus eszmecsatározásai viszik előre. Az ilyen tipusú színpadi művek gyengesége általában az, hogy túl sokat beszélnek arról, amit meg kellene jeleníteniük, és ez a gyengeség ebben az előadásban is megmutatkozott. Nehéz igazán minőségi filozófikus drámát írni, mert vékony a határvonal a mély gondolatok és az ezerszer végigondolt frázisok között, márpedig Howard Barker darabja mindvégig ezen a határmesgyén mozog.

Maga az előadás gyakorlatilag az első percétől kezdve az utolsóig azt a problémát boncolgatja, hogy a hatalom megtörheti-e és képes-e megtörni a művészet, az alkotás szabadságát, ha érdekei ezt úgy kívánják.

A darab a művészet-politka ellentét felmutatására törekszik, de átsiklik afölött a saját maga teremtette tény fölött, hogy mivel Galactia, a festőnő a lepantói csatából mindenképpen csak a szenvedést akarja ábrázolni, nem pedig a dicső győzelmet, ezzel is egy politikai (ma úgy mondanánk ezt, pacifista) állásfoglalást tesz, és ezáltal a darabban megjelenített dichotómia veszít élességéből, hiszen így már nem olyan élesen elkülöníthető egymástól művészet és politika, mint amilyen éles ellenetétben áll Galactia a velencei vezető réteggel. Az előadást látva rájöhetünk tehát arra, hogy ebben a konfliktusban valójában nem a művészet és politika, hanem két eszme áll harcban egymással, csak az egyik eszmét a politika, a másikat pedig a művészet képviselője vállalja fel a dózse, illetve Galactia személyében.

A keddi előadáson a színészekben mintha nem éreztem volna a tüzet, a megmutatkozás elemi erővel feltörő vágyát, inkább rutinszerűnek találtam a produkciójukat, talán amiatt volt ez, mert a keddi nem az igazi bemutató volt. Mindemellett tetszett a Carpetat alakító Pál Hunor játéka és Kardos M. Róbert is jól domborított a dózse szerepében.

Úgy érzem, hogy a Ráckevei Anna által megtestesített Galactia túlságosan is elvont eszmehős lett, akit nem sikerült a drámaisághoz szükséges emberi vonásokkal felruházni. Amilyen elvonatkoztatásokra képes saját művészetének magyarázatakor, olyan csökönyösen, mondhatni naívan ragaszkodik a lepantoi csatának pusztán szenvedést ábrázoló megjelenítéséhez. Ő lenne a monomániás művész megtestesítője, de ahhoz túlságosan is szabatosan és logikusan beszél a saját művészetéről, hogy őrültnek, vagy akár csak hibbantnak tekinthessük, és nem is úgy játszik, mint egy monomániás nő, hanem mint egy női szenvedélytől és saját hivatástudatától megittasult alkotó. Mondataiban olykor nem a reneszánsz velencei közgondolkodást, hanem a modern feminizmus frázisait véltem kihallani. Galactia tulajdonképpen érti a politika szempontjait és mozgatórugóit, mégsem fél a kockázatoktól, olyannyira függetleníti magát a tőle kívül álló bármilyen szempontoktól, hogy a néző úgy véli, Galactia számára nincs is tétje annak a konfliktusnak, amelybe belecsöppent.

Galactia hajthatatlansága okán úgy érzem, hogy a művészetpártoló dózse válik ennek az előadásnak a kulcsfigurájává, akiről kiderül, hogy szerelmes Galactiába, és lehet, hogy eleve emiatt vállalta a kockázatot, hogy a festőnőnek adja a lepantoi csata megfestésére vonatkozó megbízást. Ő azonban bármennyire is hisz Galactia képességeiben, a pozícióját is félti, ezért ad megbízást a sokkal kisebb képességű, de Galactiánál megbízhatóbb Carpetanak is a téma megfestésére. A dózse is egy eszmét képvisel, de az ő cselekedeteit a konkrét konfliktusból adódó élethelyzetek motiválják, nem pedig egy eleve meghatározott meggyőződés, mint Galactia megnyilvánulásait.

Theodor Cristian Popescu rendező megoldásai közül az első felvonás harcos némajeleneteit éreztem a legerősebbeknek, amelyek mintegy megjelenítették a Galactia elméjében feltörő, a lepantói csatához köthető képsorokat. Általában véve az első felvonás a talán kissé elnyújtott kezdeti áriázást leszámítva jó benyomést keltett, de ez a megállapítás már nem áll a kurta-furcsa, meglehetősen vontatott és unalmas második felvonásra.

Külön kiemelendő az, hogy a darab román nyelvű szövegét a színpadtér felső részén kivetítve lehett olvasni, ennek is volt köszönhető az, hogy a szakmai bemutatón sok román anyanyelvű néző jelent meg. Ebből a megoldásból mindenképpen hagyományt kellene teremteni, hiszen ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy Nagyváradon ne csak a szlogenek szintjén valósuljon meg a kultúrák közötti párbeszéd, ugyanakkor a román nyelvű közönség bevonása a magyar társulat előadásaira anyagilag is sokkal nagyobb lehetőségeket jelenthet a Szigligeti Színháznak.

Pap István