Köszönetnyilvánítás: érezni az összetartozást!

Emlékszem, hogy régen, amikor ősszel meghozták valakinek a tengerit az utcába, a szomszédokat nem kellett kérni rá, hanem természetes volt, hogy mennek, és segítenek egymásnak. Ha tűz vagy árvíz volt, rohant mindenki és segített, ahogy tudott. Történt ez ingyen, bérmentve, a jószomszédi viszony okán, vagy egyszerűen emberségből. Munkájukat bevégezve ittak egy jó pohár bort vagy pálinkát, vagy csak kezet fogtak, megköszönték egymásnak a segítséget, és végezték a dolgukat tovább. Akkor nemcsak beszéltek az összetartozásról, hanem meg is élték azt. Valami mintha megváltozott volna az utóbbi időben, mintha már nemhogy egymáson, de magunkon sem tudnánk, akarnánk segíteni. Ha épp nem ég a házunk, vagy nem árasztott el a víz, akkor nem is figyelünk oda, hogy mi történik a szomszéddal, a másik emberrel.

Az elmúlt hétvégén településünk igen nehéz napokat élt meg. A hatalmas mennyiségű lehullott csapadék, amely minden eddigit felülmúlt, és amelyhez még hozzáadódtak az elmúlt hetek esőzései is, egy adott pillanatban kezelhetetlen árhullámmá vált. Hiába voltak a lassítógátak, homokzsákok, kivezényelt tűzoltók, önkormányzati alkalmazottak, önkéntesek, szomszédos települések önkéntesei, a víz utat tört magának házakba, melléképületekbe, ólakba, kertekbe, veteményesekbe, károkat okozva a tulajdonosoknak. Igen, az idősebbek mondják, hogy a város Szíknak nevezett részén régen is mindig gond volt az árvízzel, bár az utóbbi 7-8 évben, a gátak megépítése óta hála Istennek nem lépett ki a mederből a patak. Most akkora eső volt, hogy a lassítógátat átlépve rohant a víz a város központja felé, és vitte magával, amit lehetett.

Hogy azután mi történt, azt tudjuk, hiszen tele volt vele a média. Én egy másik lényeges dologra szeretnék kitérni. Mégpedig arra, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. Amikor már sejteni lehetett, hogy mekkora a baj, nem hezitáltunk és felhívtuk a szomszéd települések polgármestereit, segítséget kérve tőlük. Mindenki, aki tudott, egy szóra jött, s volt, aki a csapatát küldte, így egy adott pillanatban öt polgármester, két alpolgármester és egy polgármesterjelölt koordinált, mentett, homokzsákokat pakolt, szivattyúzott Székelyhídon. Ezek az emberek sem idejüket, sem erejüket nem sajnálták, mentették a menthetőt, tették ezt csupán emberségből, szolidaritásból, egy közösségért, ami tágabb értelemben az övék is. Munkájukkal, segítségükkel hozzájárultak közösségünk javainak mentéséhez, amit mi ezúton is szeretnénk megköszönni. Bízom benne, hogy a jövőben valamilyen formában viszonozni tudjuk a szívességüket, segítségüket. Mi, a jelenlegi székelyhídi városvezetés nem feledjük el soha, hogy kik álltak mellettünk, amikor az ég zengett, majd leszakadt.

Köszönettel tartozunk az Ave Bihor, a Full Security, az Ér Hangja munkatársainak, a környék hivatásos tűzoltó alakulatainak (Érmihályfalva, Margitta, Szalárd, Székelyhíd), a Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság (érmelléki szakaszmérnökség) székelyhídi kirendeltsége munkatársainak, a segítséget nyújtó helyi tanácsosoknak, vállalkozóknak és önkénteseknek.

Hálásak vagyunk minden segítőnek, önkéntesnek, Nyakó József polgármesternek és Karsai Attila alpolgármesternek, valamint az érmihályfalvi csapatnak. Elismeréssel adózunk Kiskereki polgármesterének, Nyíri Sándornak és Szabó Zoltán alpolgármesternek, valamint a kiskereki önkénteseknek, a szalacsi katasztrófavédőknek és vezetőjüknek, Horváth Bélának, a bihardiószegi tűzoltó alakulatnak és Mados Attila polgármesternek, a Nagy Miklós polgármester vezette Szalárd község mentőalakulatának, Érbogyoszló polgármesterének, Kócza Istvánnak és csapatának, s végül, de nem utolsó sorban, Bihar község lakosainak, és Szilágyi Zoltán polgármesterjelöltnek.

Tisztelettel és köszönettel,

Béres Csaba, Székelyhíd város polgármestere