Rencz Norbert: Ezt szeretem csinálni, ebben érzem otthon magam

János Piroska

– Beszélj, kérlek, a kezdetekről. Milyen út vezetett erre a pályára? 
– Érmihályfalvi lévén kilenc-tízévesen, a nővéremet követve kezdtem el táncolni a Nyíló Akác Néptáncegyüttesben. Majd megtudtam, hogy Nyíregyházán van egy iskola – a Nyíregyházi Művészeti Szakgimnázium (korábban Szakközépiskola) –, ahol néptáncot tanítanak, s addig „rágtam” a szüleim fülét, amíg azt nem mondták, hogy akkor menjünk el, nézzük meg. Körülbelül 12 éves koromban döntöttem el, hogy hivatásos táncos szeretnék lenni. Nyíregyházán elvégeztem a szakközépiskolát, majd a Táncművészeti Főiskolán – a jelenlegi Táncművészeti Egyetemen – folytattam a tanulmányaimat. Közben felvettek a Magyar Nemzeti Táncegyüttesbe, most pedig itt vagyok. 

– Volt-e olyan meghatározó személy az életedben, aki szerepet játszott abban, hogy erre a pályára lépj? 
– Nem volt kimondottan ilyen személy, hacsak nem vesszük figyelembe a nővéremet, hiszen őt követve léptem be a helyi néptáncegyüttesbe. Ami meghatározó volt, hogy nagyon szeretem a népzenét, gyerekként is csak azt hallgattam. Gyakorlatilag mindenki, aki népzenét játszott, az ilyen meghatározó embernek számít, de nem tudnék konkrétan csak egy személyt kiemelni. 

– Kérlek, mesélj a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnél töltött évekről. 
– Az egy intenzív időszak volt. Mondhatják, hogy elfogult vagyok, de én úgy gondolom, hogy a Magyar Nemzeti Táncegyüttes a legjobb a szakmában, ezért is céloztam meg, mivel imponált az, hogy milyen magas technikai színvonalon működik. Nagyon szerettem a legjobbak között táncolni. Ha három szóban kellene jellemezni azt az időszakot, akkor: intenzív, profi, összetett. Nem egyszerű azon a szinten működni – öt évre terveztem, lett belőle majdnem tíz. 

– A tervezést említed. Tervezted-e azt, hogy visszatérsz? 
– Félig-meddig tervezett volt, ugyanis amikor elkerültem a nyíregyházi középiskolába, onnantól én nem engedtem el azt a gondolatot, hogy egyszer haza fogok jönni. Ez az évek alatt beérett, s egyszer csak azt éreztem, hogy most jött el ennek az ideje. Most hazajöttem, de Budapesten is abszolút otthon érzem magam, hiszen tíz évet éltem ott. Mindig azt mondtam, hogy én nem vallom magam budapestinek, mert mihályfalvi vagyok, Váradon születtem, de budapesti is lettem közben, amivel sokáig csak dacoltam. 

– Hogyan fogadta a családod a visszatérést? Szerinted édesapád (Rencz Csaba, tragikus hirtelenséggel elhunyt egykori kollégánk – szerk. megj.) hogyan viszonyult volna hozzá? 
– Szüleim korábban is mindenben támogatók voltak, bárhogy is döntöttem. Valószínűleg most ő is örülne, ahogy a családom többi tagja is, hogy közelebb vagyok, még ha nem is a szülői házba tértem haza. Én is örülök neki, mivel nekem is hiányoztak. Még ha Budapest nincs is a világ végén, ha az ember nagyon elfoglalt, akkor még nagyobbnak tűnik a távolság. Ez pedig most viszonylag kicsire csökkent. 

– A Nagyvárad Táncegyüttesnél jelenleg tánckarvezetőként tevékenykedsz. Mit jelent ez? 
– A tánckarvezető feladata összeállítani a napi munkát, azt, hogy miről fog szólni a bemelegítés, milyen technikai gyakorlatokat végzünk, annak függvényében, hogy milyen előadásra készül az együttes, de azt is ő dönti el, milyen új dolgokat kell megtanulni. Például most a Marosvásárhelyen megrendezendő EHTET-re, az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozójának gálaestjére készülünk, ahol a résztvevők egy közös „örömtáncot” fognak előadni. Feladatom többek között szinten tartani, s leginkább technikailag fejleszteni a táncosokat. 

– Tavaly decemberben érkeztél a Nagyvárad Táncegyütteshez. Hogyan sikerült beilleszkedni? 
– Úgy gondolom, az azóta eltelt alig öt hónap még nagyon kevés idő a beilleszkedéshez, főleg, ha hosszú távra tervezek. Figyelembe véve az elmúlt tíz esztendőt, s azt, hogy milyen mélyen voltam egy másik közegbe beintegrálódva, akiket gyakorlatilag a családomnak tekintek, akkor úgy fogalmaznék, hogy még folyamatban van a beilleszkedés. 

– Hogyan fogalmaznád meg, hogy mit jelent számodra a tánc? 
– A tánc számomra identitástudatot ad, hiszen én táncosként határozom meg önmagam. Nyilván mások is így vannak ezzel, hogy a szakmájuk által határozzák meg önmagukat. Ezt szeretem csinálni, ebben érzem otthon magam: húsz éve táncolok, s különösen a néptánc az, ami közel áll hozzám. Másrészt pedig munka is, hiszen aki a táncot hivatásának választja, annak előbb-utóbb szembesülnie kell azzal, hogy kőkeményen át fog alakulni munkává is, amellett, hogy megmarad az a része is, amit az ember élvez, szeretettel csinál. Egy idő után vállalni kell ezt a vetületét is, hogy ami hobbiként indult, az munkává válik. 

– Ha már munkáról beszélünk: fenyegetheti-e a táncost a kiégés? 
– Ha nagyon intenzív és monoton munkát végez egy táncos, akkor abszolút fenyegeti. Monotonitás alatt azt értem, hogy nagyon sokszor ugyanaz az előadás van a színpadon, ugyanazok a táncok, ruhák, nagyon sokat utazik – utóbbinak persze van jó oldala is. Viszont én azt tapasztaltam, hogy ha ilyen kiégés közeli állapotban vagy épp benne voltam, akkor eddig mindig meg tudtam újulni. Nem tudom, hogy ez a táncnak a sajátossága-e, vagy személyiségfüggő, de meg lehet benne újulni. 

– Amellett, hogy színpadon előadod a táncot, fotózod is. 
– Ez is úgy kezdődött, mint a tánc: hobbinak indult, aztán több lett. Ami viszont hobbi is maradt, az a zenélés: szinte a táncolással együtt kezdtem el hegedülni, autodidakta módon tanultam meg a hangszeren játszani. A fotózás azonban nem csak hobbi maradt, munkává is lett, ugyanakkor még mindig inkább amatőrnek tartom magam benne. Képzéseket ugyan végeztem e téren, de intézményi keretek között nem tanultam. Mindent szeretek fotózni, ami a munka része lett, az a tánc- és színpadi fotózás. 

– Hogyan lehet megragadni a tánc lényegét a fotón keresztül? 
– Néptáncot fotózni nehéz, mivel egy ösztönös mozgásforma, aminek nem az a dolga, hogy szép legyen. A néptánc funkciója az, hogy akik művelik, azok kikapcsolódjanak. Természetes közegében így élt a tánc: az emberek kinn voltak a földeken dolgozni, s heti egy-két alkalommal volt lehetőség arra, hogy a munkából felgyűlt feszültséget ki tudják magukból táncolni. Nyilván évtizedekkel vagy -századokkal ezelőtt más jellegű stresszről beszélhetünk. Klasszikus balettet vagy modern táncot fotózni teljesen más, mivel lágyabb, másfajta kifejezésmód. A klasszikus balett például úgy is van „kitalálva”, hogy mindenhogy szép legyen. Ott minden mozdulat fotózható, a néptánc azonban nem ilyen – a néptáncban a pillanatot, egy teljesen más kisugárzást lehet megörökíteni.