Emlékezetes Beethoven-évfordulós koncert a filharmóniában

Tóth Gábor

Példa nélküli véletlen, de két hét leforgása alatt ez volt a második szólistahelyettesítési kényszerakciója a váradi filharmóniának, amit szerencsére hozzáértéssel, hősiesen meg is oldottak. Az e heti bátor megmentő Székely Attila (sz. 1974) zongoraművész volt, aki Váradon az ezredforduló környékén, még egyetemi évei alatt letette magabiztos névjegyét a közönség előtt, és aki egyenesen Berlinből utazott hozzánk, hogy két nap alatt beugorjon az évfordulós Beethoven-koncertre, műsorváltoztatás nélkül. A marosvásárhelyi zongorista Kolozsvárott végezte zeneakadémiai tanulmányait, közben németországi mesterkurzusok felé vette útját, több világhírű mestere is volt, jelenleg Berlinben él és az ottani művészeti akadémián tanít. Szintén vásárhelyi kötődésű volt az est japán dirigense, Ozaki Sinja (sz. 1959), aki immár 25 éve állandó karmestere az említett erdélyi város filharmóniájának, de emellett Szatmárnémetiben állandó vendégkarmester, és Nagyváradra is évadonként visszatér.

Egy a jellegzetes végkifejlet felé hömpölygő rossinis fokozások nélküli Rossini-nyitányt hallhattunk a bevezetőben, technikailag korrekt, de inkább langyosnak érződő, egysíkú pontosságra törekvő bevezetőt. Ha Rossini oly tipikus „még, még, még egy lapáttal” stílusjegyei nem is bújtak ki a pálca diktálta szinte steril hangerősík és tempóstatika alól, annál több volt a zenei értelemben vett esemény a Beethoven-zongoraversenyben.

A szólista által két nap alatt újratanult, illetve a karmesterrel és szimfonikusokkal egyetlenegy délelőtti főpróbával tető alá hozott Beethoven-zongoraversenyről egyáltalán nem illik semmilyen negatívumot mondani – még ha a zenekari közreműködés néhol döcögött is –, de az a helyzet, hogy nincs is mire! Székely Attila kiváló memóriája és magabiztos színpadi lélekjelenléte, értelmesen, tisztán következetes dinamikai palettája ott és annyit szólaltatott meg a műben, ahogy és ahol azt Beethoven férfiasan, avagy a darab melléknevét (Emperor/Imperial) illetően „császárian” megkívánta. Még a koncertzongora azon regisztereinek hiányosságait is rutinosan ellensúlyozta-kiegyensúlyozta, melyek bizony már kissé megkoptak az évtizedek során. Egyik korábbi mesteréhez, Jandó Jenőhöz hasonlóan, az átélés hevében néhol még bele is morgott-morajlott a mélyebb súlypontokba. Ne feledjük emellett az emberi lélek teljes kipucolásának magaslataiba emelő második tétel ténylegesen pianónak hangzó pianóit sem, az meg nyilván szintén az oldottság érzése volt a harmadik tételben, hogy szinte bárzongoristák módjára tekintett ki a közönségre egy dallamosabb epizód kezdetének erejéig, afféle „tetszik, ugye?” gesztussal. Előre is engedtessék meg egy biológiai terminus, ez a Beethoven-interpretáció végre „hím ivarszervekkel” is rendelkezett

Egyébként egy ilyen súlyú mestermű után a népes közönség nyilván valami nagyszabású ráadásra számított. Ami viszont felcsendült, az valószínűleg az idei Beethoven-emlékév egyik legmaradandóbb váradi poénja lesz. A már-már sértően naiv szépséggel és egyszerűséggel induló, a szerző által is csak „bagatell”-nek nevezett Für Elise bevezetődallamára a közönség egyszerre hördült fel meglepettségében és tapsolt újra az előadónak.

Schumann szimfóniáit a zenekari muzsikusok többsége valami miatt nemigen kedveli, Ozaki valamiért mégis szereti, legalábbis a negyediket, hiszen ezt választotta a Beethoven versenymű utáni második részre. Ehhez képest szerintem nem volt elég izgalmas az előadásmód, még ha nagyon korrekt munkát is hallhattunk. Talán a zenei történések közötti élesebb tónusú karakterbeli és intenzitáskontrasztok hiányoztak a leginkább. Magam egy fokkal harciasabbnak, talán még erőszakosabbnak is ismerem ezt a Schumann-szimfóniát, még ha lírai-kérlelő párbeszédek is akadnak is benne. Ebben az előadásban a zeneszerző két híres művészi-kritikus alteregójából, Florestan és Eusebius aktív-passzív párosából inkább az utóbbi kerekedett fölül. Lehetett ez kockázatmentesítő szakmai-biztonsági játék is a karmester részéről, de akár ízlésbeli kérdés is, már nem tudjuk meg.

Borítókép: A szerző felvétele