Popon Krisztina alkotásaiból nyílt kiállítás a Tibor Ernő Galériában

Szerda délután népes közönséggel ünnepelték a nagyváradi Tibor Ernő Galériában Popon Krisztina születésnapi festménytárlatának megnyitóját. A képzőművészeti csoport hűséges tagjának Múlnak az évek elnevezésű kiállítására az alkotó az elmúlt 20 esztendő munkáiból válogatott.

Tóth Gábor

A születésnapját január 16-án ünneplő művésznőt először a fiatal galériavezető, Csathó Töhötöm köszöntötte, majd a pályatárs Bányai Szabados Katalin méltatta, kiemelve az 1970 óta aktív képzőművésznő képeiről mindenkor sugárzó őszinte természetimádatot, egyben az építészeti végzettséggel is rendelkező alkotó különleges adottságát, mely a precíz megkomponálást művészi spontaneitással egyesíti, de külön hangsúlyozta Popon Krisztina zenei társművészetért való mindenkori rajongását is. A megnyitón Thurzó Sándor József, a galéria tiszteletbeli mindenkori zenészének brácsajátékában Carlos de Almeida (1906–1990) riói brazil zeneszerző két 1977-es miniatúráját hallhattuk, S. Németh Katalin pedig József Attila három költeményét szavalta: Nem én kiáltok, Milyen jó lenne nem ütni vissza, Tél.

Popon Krisztina alkotásai, bármilyen technikával (akvarell, olaj) vagy műfajban (csendélet, táj, absztrakt) is készüljenek, a színek és formák iránti érzékenység olyan különleges egyensúlyát közvetítik, melyekre bizony a mai zaklatott világban igen nagy szükségünk lehet a megnyugváshoz, a belső lényeghez, egy tisztább lélekhez való visszataláláshoz. A szemlélőt észrevétlenül kézen fogva, barátságosan vezeti, avatja be az ábrázolt témán túl mindenkor megsejthető rejtett tartalmakba, létesszenciákba, legyen szó titokzatos épületárkádok árnyairól, kékbe komponált váradi toronysziluettekről, fatörzsek sejtelmes ölelkezéséről az őszi avarban, néhány apró virág elnyílt bolyhairól, melyeket avatatlan halandó a saját bokájától sem fedezne fel, avagy a szőkésvörös szénaboglyák lepte dombok mögötti égbolt mindenséget feltáró sugárzásáról.

Mindezen ihletések hatására, a TEG-tárlatnyitók történetében most végre egy élő, nagyváradi kortárs költőt, írót is hallhattunk, Tóth Ágnes mondta el három, a kiállított festmények által inspirált versét: Álom-kék, Az elveszett város és Novemberi táj. A költőt mintegy öt évtizedes barátság fűzi Popon Krisztinához, tudtuk meg, akivel pályakezdéskor együtt végezték el az akkori váradi művészeti népiskola képzőművészeti szakát. A galérialátogatásra való serkentés kedvéért hadd idézzük az egyik rövid költeményt: „Indigó réten kék pitypang vagyok, / Bóbitapihém hab-kéken ragyog. / Kobaltkék éneket dúdoló szélben, / Tintásüvegek hajóznak az égen. / Királykék ködöt szórnak a tájra, / Kék álom borul Mihályfalvára.” Popon Krisztina tárlata január 29-ig tekinthető meg a Kanonok sori galériában.