Konfirmációs istentiszteletet tartottak Nagyvárad-Réten

Ciucur Losonczi Antonius

Az ünnepi istentisztelet kezdetén két konfirmandus járt elől jó példával, s mondta el az ilyenkor megszokott két imádságot. Júdás levele 3–4., illetve 17-től 21-ig terjedő igeverseire alapozta prédikációját dr. Pálfi József, a váradréti református gyülekezet lelkipásztora.

Megjegyezte: amikor hallunk egy nevet, akkor önkéntelenül is azonnal eszünkbe jut valami vagy valaki. Ilyen lehet akár a Júdás név is, akiről talán bárkinek a Jézust eláruló tanítvány jut rögtön az eszébe. Jelen esetben azonban egy teljesen más Júdásról van szó, miként ő is Jézus Krisztus szolgájaként vagy tulajdonaként nevezte és identifikálta önmagát már levele első sorában. A korabeli időkben a Júdás név ugyanis, akárcsak a Jézus, igen elterjedt volt. Legalább ennyire izgalmas az is, hogy vajon kik is lehettek egykor azok, akiknek ez a ma is nagyon időszerű kérdéssel foglalkozó sommás levél íródott? A kérdés nem prózai, hanem nagyon is életszerű, mert ma éppen lehetnénk akár mi is azok, de annyit tudunk csak az egykori célközösségről, hogy ők ott és akkor a Jézust követők közösségébe tartoztak és a Mester útján jártak, éltek. Júdás talán ezért is kívánta rögtön levele kezdetén nekik az immun- és állóképesség-erősítő irgalom, békesség és szeretet bőséges kiáradását. Érezhető, hogy mennyire lélekből fakadó, felelősségteljes gyöngédséggel szólította meg ezt a Krisztust valló, Urunk hitén lévő közösséget. A sürgős, sietős igyekezetből fakadó írás legfőbb motivációját az adta, hogy az ember legéletbevágóbb kérdése, a közös üdvösség-ügye, mely egyben maga a Jézus-ügy, került veszélybe. Ezért is szólalt meg, mint egy vészcsengő, és szólal meg bármikor ez a levél, amikor hasonló élethelyzetbe kerül a Jézus-hitén lévők közössége.

A szentíró minden igyekezetével azon volt, hogy mindent megelőzve, mihamarabb megírja mentő, segítő, emlékeztető, figyelmeztető intelmeit. Sorain érezhetően süt át egy olyan belső tűz és erő, mely nem engedte tétlenül és késlekedve ácsorogni. Sőt, feltartóztathatatlan belső kényszert érezve irányította figyelmüket mindazon összefüggésekre, melyek ott és akkor a romlás reális veszélyét hordozták magukban, magyarázta a tiszteletes.

Úgy fogalmazott: az üdvösség nem egy hitelvi kérdés, hanem Isten örök jóakarata, szándéka és terve az emberrel. Az üdvösség és a hit pedig alapvetően és szervesen összetartozik. A levélírás célja eredendően az volt, hogy a Jézus által való üdvösség lehetősége okán a hitért, a Jézus-hitben való megmaradásért mobilizálja öntudatos és kitartó küzdelemre olvasóit. Meglankadni egy pillanatra sem szabad, hanem személyesen tusakodni kell azért a hitért, mely egyszer s mindenkorra már átadatott és mindenre elegendő. Nem akármilyen általános vagy bármilyen hitről van itt szó, hanem arról, amely Isten és ember abszolút viszony-jelzője, a folyamatos kapcsolat kifejezője. Ennek védelme, őrzése és képviselésében pedig nincs alku és megalkuvás, nem lehet semmilyen kompromisszum.

Pálfi József a továbbiakban kifejtette: „A szentíró gondolatainak különös dinamikája és ritmikája van, mert miközben olyan dolgokra emlékeztet, melyek korábban romlást, bukást, pusztulást hoztak, aközben mindig aktualizálva kapcsol át a korabeli jelenbe. A korábbi romlások megelőzése, elkerülése végett olyan intelmeket fogalmazott meg, melyek »mozgásba« lendülve segíthetnek megállni, megmaradni bármely veszélyeztetett élethelyzetben. Intelmeit végül annak dicséretével, az előtt való leborulással zárja, akivel levelét kezdte. Solus Deus – az egyedül és egyetlen üdvözítő Atyaistennek legyen, a mi Urunk Krisztus Jézusban dicsőség, magasztalás, erő, hatalom most és mindörökké” – hangsúlyozta a lelkipásztor.

A kérdezz-feleletek (néhány jelölt zsoltárénekléssel is megvallotta hitét), illetve a fogadalomtétel után Kabai Kitty beosztott lelkész Pál apostol szavait idézve buzdította arra a konfirmáltakat, hogy éljenek a világosság gyermekeiként. A szülői közösség nevében Dobrai Júlia mondott köszönetet, az ünnepségen Márkus Zoltán kántor is szolgált.