„De ti (…) küzdjetek, tusakodjatok a hitért!”

„Szeretteim, mivelhogy minden igyekezettel azon vagyok, hogy írjak néktek a közös üdvösség felől, kénytelen voltam, hogy intőleg írjak néktek, hogy tusakodjatok a hitért, amely egyszer a szenteknek adatot. Mert belopózkodtak valami emberek, akik régen előre beírattak ezen ítéletre, istentelenek, kik a mi Istenünknek kegyelmét bujálkodásra fordítják, és az egyedüli Urat, az Istent, és a mi Urunkat, hogy Jézus Krisztus megtagadják. ... Ti azonban szeretteim, emlékezzetek meg azokról a beszédekről, melyeket a mi Urunk Jézus Krisztus apostolai mondtak. Mert azt mondták néktek, hogy az utolsó időben lesznek csúfolódók, akik az ő istentelen kívánságai szerint járnak, ezek azok, akikben nincsen Szent Lélek. Ti pedig szeretteim, épülvén a ti szentséges hitetekben, imádkozva Szentlélek által, Tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében, várván a mi Urunk Jézus irgalmasságát az örök életre. És könyörüljetek némelyeken megkülönböztetvén őket. Másokat pedig rettentéssel mentsetek meg, kiragadva őket a tűzből, és útálva még a ruhát is, melyet a test beszennyezett.” Júd. 3-4. 17-23.

Keresztyén Testvérek! Kedves Barátaim a Krisztus Jézusban! – Talán nemcsak én vagyok azzal úgy, hogyha hallok egy nevet, akkor önkéntelenül is ne jutna róla eszembe azonnal valami. Lehet ez pozitív vagy negatív vonatkozású, tartalmú is. Ilyen lehet akár a Júdás név is, akiről talán bárkinek éppen ne a Jézust eláruló tanítvány jutna rögtön az eszébe. Jelen esetben nem arról, hanem egy teljesen más Júdásról van szó, miként ő is Jézus Krisztus szolgájaként vagy tulajdonaként (HK 1.) nevezte és identifikálta önmagát már levele első sorában. A korabeli időben a Júdás név csakúgy, mint akár a Jézus név is igen elterjedt, közismert volt. 

A szentíró neve mellett legalább annyira izgalmas az is, hogy vajon kik is lehettek egykor azok, akiknek ez a ma is nagyon időszerű kérdéssel foglalkozó sommás levél íródott? A kérdés nem prózai, hanem nagyon is életszerű, mert ma éppen lehetnénk akár mi is azok, hiszen sokféleképpen keveredett-kavarodott-zavarodott korunk kevésbé sem szinkretikus a korabelinél. Annyit tudunk csak az egykori cél-közösségről, hogy ők ott és akkor az Jézust követők közösségébe tartoztak és a Mester útján jártak, éltek. Júdás talán ezért is kívánta rögtön levele kezdetén a korabeli Jézus hitén élni akaróknak az immun és állóképesség erősítő irgalom, békesség és szeretet bőséges kiáradását. Úgy vélem, hogy ma mi sem kívánhatunk és kérhetünk annál többet és egyebet egymásnak és önmaguknak, mint a szentíró! 

Megvallom, hogy nagyon szeretetem ezt a nagyon tömör és rövid, de féltő szeretetből fakadó figyelmeztető, emlékeztető, intő, tanító, bátorító levelet. Azért is választottam a mai konfirmációs istentisztelet alapigéjét e helyről, hogy a fiatalok személyes hit-megvallásakor, a felnőttek is együtt és kölcsönösen is megerősítsék közös hitünket. Mert ha volt igazán valamikor szükségünk erre, akkor ma nagyon is van. 

I.

Szeretteim, kedveseim! – Talán érezzük azt rögtön mi is, hogy ez a számunkra ismeretlen író, mennyire lélekből fakadó, felelősségteljes gyöngédséggel szólította meg ezt a Krisztust valló, Urunk hitén lévő közösséget. A sürgős, sietős igyekezetből fakadó írás legfőbb motivációját az adta, hogy az ember legéletbevágóbb kérdése, a közös üdvösség-ügye, mely egyben maga a Jézus-ügy került veszélybe. Krisztus Jézus ugyanis az ember örök üdvösségének az alapja, a garanciája, véghez vivője egyfelől, másfelől pedig már e jelenvaló életben is ő az ember egyetlen Szabadítója, bármely életellenes idők történései között is. Az embernek nem volt és nem is lehet fontosabb ügye az üdvösség, a megváltás abszolút egzisztenciális kérdésénél. Ezért is szólalt meg, mint egy vészcsengő és szólal meg bármikor ez a levél, amikor hasonló és élethelyzetbe kerül a Jézus-hitén lévők közössége. A szentíró minden igyekezetével azon volt, hogy mindent megelőzve, mihamarabb megírja mentő, segítő, emlékeztető, figyelmeztető intelmeit. Sorain érezhetően süt át egy olyan belső tűz és erő, mely nem engedte tétlenül és késlekedve ácsorogni. Sőt feltartóztathatatlan belső kényszert érezve irányította figyelmüket mindazon összefüggésekre, melyek ott és akkor a romlás reális veszélyét hordozták magukban. A figyelmeztetések célja általában is az szokott lenni, hogy megelőzőn, elhárításon olyasvalamit, melynek rossz következményei lehetnek.

Az üdvösség nem egy hitelvi kérdés, hanem Isten örök jó-akarata, szándéka és terve az emberrel. Az Úr, Jézus által váltott és szabadított meg és az ember csak általa üdvözülhet. Miként a szabadítás, az üdvözítés cselekménye mindig valakihez és nem valamihez kötődik, akképpen a hit is. Ez a valaki a mi Urunk. Ezért a hit nem racionális elmélet, hanem teljes Istenre hagyatkozás, bizalom és kötődés. Szabadulás is ott van, ahol a Szabadító van jelen és cselekszik konkrétan (A ma lett üdvössége e háznak is azért hangzott el, mert Jézus jelen volt. Luk. 19,9.). Üdvösség tehát az Üdvözítő személyében és személye által lehetséges. A zsidó gondolkodás, de a Szentírás egésze is, alapvetően mindig arról beszélt, hogy valakiben és nem valamiben kell hinni. Urunk is többször azt mondta, hogy aki énbennem (egyben az Atyában) hisz...

Az üdvösség és a hit alapvetően és szervesen összetartozik. A levélírás célja eredendően az volt, hogy a Jézus által való üdvösség lehetősége okán a hitért, a Jézus-hitben való megmaradásért mobilizálja öntudatos és kitartó küzdelemre olvasóit. A szinte egy lélegzetvételre írt levél olvasása közben, szinte „magunk elé halljuk” és képzeljük azt, hogy milyen égő szellemi és lelki intenzitással biztatta és biztatja ma is a mindenkori kritikus helyzetbe kerülő olvasókat: a kesztyűt fel kell venni bátran, állni kell a sarat, mert sohasem az a legény, aki adja, hanem az, aki állja, bírja és kitart. Meglankadni egy pillanatra sem szabad, hanem személyesen tusakodni kell azért a hitért, mely egyszer s mindenkorra már átadatott és mindenre elegendő. Nem akármilyen általános vagy bármilyen hitről van itt szó, hanem arról, amely Isten és ember abszolút viszony-jelzője, a folyamatos kapcsolat kifejezője. Ennek védelme, őrzése és képviselésében pedig nincs alku és megalkuvás, nem lehet semmilyen kompromisszum. 

Ez a hit az Urtól egykor a szenteknek vagy apostoli atyáknak, személyesen már egyszer és mindenkorra szólóan át/odaadott. Ezt adtak tovább ők is örökös hit-örökségként. Erre a kézből-kézbe, szívből-szívbe, elméből-elmébe, lélekből-lélekbe továbbadott és áthagyományozott hitért való küzdés szent kötelességére figyelmezteti, emlékezteti a Jézus-hiten lévőket. Ma bennünket is! Ez az a hit, melyért, aki megküzd, azt megmagyarázhatatlan kölcsönössége okán viszont megtartja, bármely életpróbáló romlás, kétség és bizonytalanság között. Mindazt, ami az üdvösségre és a hit tárgyára, a Krisztusra nézve fontos, azt az apostolok, a szentek hirdették, tanították. Ez kezdett el terjedni az Ige-hirdetésen keresztül. 

Az igaz, tiszta hit azért került ekkor veszélyeztetett helyzetbe, mert kívülről alattomban istentelen emberek lopództak (csúsztak, kúsztak, szivárogtak, furakodtak) be közéjük és fertőző, (meg)rontó eszméiket akarták elterjeszteni, meghonosítani közöttük. Ezt úgy konkretizálta, hogy a Jóisten irántuk mutatott lehajló jóindulatát vagy kegyelmét, jóakaratát, jóhiszeműségét egyfelől féktelen, kicsapongó bujálkodásra akarták eldeformálva átformálni, mely Istent megtartó életrendjétől teljesen elpártolt, elferdült életvitelt jelentett. Másfelől pedig ennek okán és következményeként az egyedüli Urat, az Istent és a mi Urunk Jézus Krisztust megtagadták, elutasították. Különben az istentelen (aszébeia) szó, a levél egyik legtöbbször is említett kulcs-szava és részben szinonimája vagy még inkább következménye a közismert ateista (atheosz) szónak. A kettő alapvetően szorosan összefügg, összetartozik. Az ateista azért istentelen vagy inkább Isten nélküli, Istent kizáró, tagadó, elutasító és relativizáló, mert életéből hiányzik az egy örök igaz Isten hite, tudata. Az itt említett istentelen pedig azért istentelen, mert egyfelől hiányzik belőle az előbb említett Isten hit és tudat, másfelől pedig ennek okán és következményeként olyasmiket tisztel, imád, olyan gondolatokhoz, eszmékhez, hitekhez vonzódik, melyek életvitele-, gyakorlata, nem az Örökkévaló út-mutatta életrendet éli, követi.

Az előbbiek kapcsán legyen szabad egy rövid kitérőt tenni. Egy érdekes publicisztikát a minap (Hajdú Tímea: Egy szekuláris zsidó, aki szerint az ateizmus téveszme), melyből a következőkben szemelvényesen fogok hivatkozni. Az írás egy könyvrecenzió, melyet D. Berlinskinek, a Princeton-i Egyetem matematika és filozófia emeritus professzorának legújabb munkáját (Ördögi téveszme: Az ateizmus és tudomány elbizakodásai) mutatja be. Eszerint a tudós „nem Isten létezését kívánta bebizonyítani, hanem csak annyit, hogy a tudomány nem tudja megcáfolni Isten létezését. Sok tudós képes bármilyen áltudományos teóriát elhinni, csakhogy ki tudja hagyni a Teremtőt a képletből..., pedig a történelem legnagyobb tudósai is szinte kivétel nélkül mind hívők voltak. Az ateizmust teljesen téveszmének tartó tudós szerint az emberi élet legfontosabb kérdéseire a tudomány nem képes válaszolni, viszont a vallás igen... Az akadémiai világban három fő nézet kapcsolódik az ateizmushoz: a materializmus, a morális relativizmus és az önzés biológiai alátámasztása. A tudósok állítják, hogy a tudomány teljes mértékben a ráció talaján áll, ennek ellenére képesek teljesen abszurd állításokat tudománynak nevezni. A probléma az, hogy amit ma tudományosnak neveznek, az sok esetben nem az.” Berlinski szerint „a fizika törvényei és a matematika szabályai tisztán tudományosak, de nagy port kavart állítása szerint az evolúció nem... Egy szekuláris társadalom problémája az, hogy nem fogadja el a felsőbb hatalom létezését, így tulajdonképpen nem marad más mértéke a moralitásnak, mint a társadalmi konszenzus. Ez pedig ahhoz vezet, hogy amit a társadalom elfogad az meg is tehető. Ha nincsenek morális abszolútumok, akkor bármi megengedhető (abortusz, eutanázia és számtalan olyan dolog, ami etikai aggályokat vet fel. A tudomány minden vélt fejlődés ellenére nem tud hozzászólni az etikai kérdésekhez. A morális relativizmus lényege szerint nem ismeri el azt, hogy léteznének abszolút morális törvények és igazságok. A konklúzió az, hogyha Isten nem létezik, akkor mindent szabad, és bizonyos időközönként emberek pontosan eszerint cselekednek.”

A Júdás levelében említett istentelenek gondolatai, vágyai az Istent megtagadó, Istentől elfordult, elszakadt, eltorzult és elferdült irányból jönnek. Az ilyen istentelenségeket a Szentírás más helyeken szinte katalogizálva fel is sorolja (Mk. 7,22-23., Gal. 5,19.). Ez egy olyan magatartásformára utal, mely nem az egy örök igaz Isten szerint való életrendet hiszi, éli, követi. Az üdvösség ügye miattuk kerülhet veszélybe bármikor. A Júdás korabeliek olyanok eszmei „táborába” tartoztak, akik egykor, régen már követtek el hasonló dolgokat és felőlük az ítélet már régen kimondatott. Azokra, akik előre beírattak az ítéletre és a mindenkori téves eszméket tanítókra azért vár ítélet, mert az örök Istent és itt Jézus Krisztust megtagadják, elutasítják és istentelenségükkel az életet teljesen korrumpálva megrontják, elrontják. Hamvas Béla után szabadon azt mondhatjuk, hogy istentelen ember az, aki Istennel szakított és gátlástalan hedonista, életszomjúságba került. Ez azért van, mert az ember elveszített valamit, ami mindennél fontosabb. A teljességet veszítette el és ezért egy leépült, lefokozott állapotba került. Ebből a lefokozott állapotból kell kilépni. A lefokozottság eredménye a turba, a megzavarodás, mely az értelem, a morál és a testiség korrupciója, mely egyben maga az elhomályosodott értelem, a bűn, a betegség. 

Az Isten csak jót-akaró jószándékát, irgalmát elferdítő és azzal önmagukat áltató és önigazolók azt gondolják és hirdetik, hogy abba bármi belefér. Még az is, amit ők csinálnak, mert ha van Isten, akkor az úgyis is megbocsát, mert az a „kötelessége”. Öntelt cinizmusuk nem engedi őket eljutni addig, hogy végig gondolják azt, hogy mindig volt és lesz is egy határ, ahol már nem lehet tovább menni! 

Na, de kikről lehet itt szó, akik felől az ítélet már régen megíratott? Kiket takarhat az istentelen megnevezés? Kik lehetnek azok, akik nem járnak, élnek, nem tartoznak Isten szférájába, akik ellen küzdelemre kellett felkészülni? Kik lehettek azok a nívó, szint alatti, a tudatlan múlandó alantas és önző agressziójával befurakodók, akik az örök értékrend hit-alapjai és életmódja ellen lázítottak vagy attól akartak eltántorítani?

II.

A kérdések megválaszolásában konkrétan tanító emlékeztetéssel (5-16.) segít a szentíró. Gondolatainak különös dinamikája és ritmikája van, mert miközben olyan dolgokra emlékeztet, melyek korábban romlást, bukást, pusztulást hoztak, aközben mindig aktualizálva kapcsol át a korabeli jelenbe. Mondanivalóját így, az egykori azok és a saját korabeli ezek, kétversenként (8. 10. 12. 14. 16.) megismételt feszültségével is konkretizálta. Legelőször is jusson eszükbe a minden zsidó ős- vagy szabadulás élménye és bizonysága, amikor az Úr személyesen utat mutatva vezette ki, szabadította meg őket a szolgaság kötelékéből. Ám, akik nem hittek benne, nem hallgattak rá, nem voltak hűségesek hozzá, azok mind elpusztultak, elvesztek. Olyan negatív példákat sorolt fel ezután, amikor akár emberek, akár a felső világ lényei (angyalai) vagy bárkik is, de az Úr ellen fordultak, lázadtak. Bármikor is lehetett ez, azok mindig megbűnhődtek vagy el is pusztultak. Ilyenek voltak a lázadó leeső és elbukó Isten fiak (nephilimek), akik az emberek közé leszállva borzasztó romlást okozó tettük miatt, ők már régen beírattak, előjegyeztettek az ítéletre. Szodoma és Gomora népeit is kicsapongó, fajtalankodó életük miatt érte utol egykor a szörnyű tragédia. De hasonlóképpen áll és vonatkozik most a korabeli istentelen gondolat, eszme sugallatára hallgató álmodozó, fantáziáló ezekre is. 

Ezek a Júdás korabeliek is, egyfelől természetellenesen szennyezték, mocskolták be az ember testét-lelkét-szellemét és degenerálták emberalattivá az emberi természet rendjét. Másfelől pedig elutasították és megvetették az isteni felsőbbség világát és a dicsősségre való örök és jó dolgokat ócsárolva káromolták. Sőt Istent hiteltelenítve és az ő világához tartozókat (angyalokat) tették felelőssé a korabeli világ problémái, gondjai, hiányosságai miatt. A Krisztust elutasító megvetésükkel pedig azt hangoztatták, hogy nem érdemes Istenre hallgatni, Urunkat követni. Tegyék csak szabadon és nyugodtan azt, amit akarnak, mert nekik úgyis bármit szabad. Nem más ez, mint az örök, helyes, egészséges és a megtartó életrend elleni összeesküvés, mely bármikor esztelen romlást és pusztulást hoz maga után. Mihály arkangyalra is emlékeztette őket, aki, mikor a Mózes teste miatt szállt vitába a Sátánnal (Mózes mennybenetele apokrif irat), ő még akkor sem mondott káromló szavakat, mindössze annyit, hogy büntessen meg téged az Úr! Ellenben ezek a korabeli istentelen, tudatlan és elbutult-kor emberei még azt is káromolják, akit nem ismernek. Pedig még az állat is ismeri azt, hogy mi a természet örök rendje, de ők nem. Sőt természetellenes eszméikkel és viselkedésükkel romlásba, eleven rothadásba taszítják kortársaikat.

Ezeket a kortársait aztán előbb a Káin útján járókhoz, élőkhöz, majd az esztelen, mohó haszon és profit miatt tévelygő Bálámhoz, harmadszor pedig az értelmetlenül (logikátlanul), ész nélkül viszálykodó, veszekedő, perlekedő és lázadása miatt elvesző Kórához hasonlította (12-13.). Ám hiába furakodtak be ezek a Krisztus-i közösség legbensőbb, -misztikusabb, -intimebb úrvacsorázással egybekötött szeretetvendégségeinek együttléteibe is, ők akkor is csak szégyenfoltok maradtak. Szégyenfoltok, mert csak magukat hizlalták telhetetlenül és csak zabáltak, lakmároztak. Ezért ezek egyfelől olyanok, mint a szél sodorta ide-oda dobálódzó víztelen, üres, hánykolódó fellegek, akik, ha bármikor is megmérettetnek, megszámláltatnak, akkor könnyűnek találtatnak. Olyanok, mint a gyümölcstelen fák, mint a tenger megvadult hullámai, mint a bolygócsillagok, akikre csak örök sötétség vár. 

Az ilyen emberek közössége életveszélyes és ezekről mondta egykor Hénokh is (akinek könyvét a szerkesztők teljesen töröltek az Ószövetségből), hogy az Úr eljön majd szentjeivel és ítéletet tart fölöttük és megbünteti azokat, „akik közöttük istentelenek, istentelenségöknek minden cselekedetéért, melyekkel istentelenkedtek és minden káromló beszédért, melyet az istentelen bűnösök szóltak ő ellene (15.). Megbünteti ezeket a kortársakat is, mert zúgolódva panaszkodnak és létrendi sorsuk ellen lázadva lázítanak és viszályt szítva osztják meg, fordítják szembe egyik embert a másikkal. Eközben pedig öntelt és fölényes gőggel, kevélységgel járatják szájukat. Olyan embereket imádnak, dicsérnek, olyanok előtt hízelegnek és olyanok előtt hajbókolnak haszonleséséből, akiktől számításból valamilyen hasznot várnak, remélnek (15-16.). Egy kaotikus zűrzavaros korban csak a maguk önző és ösztönszerinti titkos vágyai és kívánságai szerint élnek, és bár nagyon hangosak, de mégsem ők vannak többségben. 

III.

A korábbi romlások megelőzése, elkerülése végett olyan intelmeket fogalmazott meg, melyek „mozgásba” lendülve segíthetnek megállni, megmaradni bármely veszélyeztetett élethelyzetben. Az int, intés szó már önmagában is konkrét testmozdulatokkal (szemmel, kézzel, lábbal, bármilyen eszközzel) történő cselekvésre, útmutatásra utal. Ha ugyanis az intések csak szép szavak maradnak és nem változnak át gyakorlattá és nem látszanak majd meg a való életben, akkor azok nem végzi el rendelt feladatukat. A szentíró nem lendült harcba a korabeli ideológiai gyarmatosításba és kaotikus bomlasztásba kezdett emberek ellen, hanem esztelen vagdalkozás helyett inkább azok felé fordult, akiket óvni, menteni akart. Intelmeiben, melyek nem különálló tételek, hanem szerves és egybefüggő láncszemekként kapcsolódnak egymásba, inkább a világosság fegyvereivel ruházta fel őket, így tudatosítva bennük és felvilágosítva őket a megmaradás lehetőségeire.

Első intelem (17-19.): emlékezz! A rossz, kerülendő példák után arra figyelmeztette őket, hogy ezekkel szemben, ti pedig, ti azonban azokra a beszédekre emlékezzetek, melyeket Urunk szentjei, apostolai írtak le, hagyták hátra. Emlékeztethette volna őket azokra a régi hű és igaz hitben járt példákra, hithősökre is, akik mindenkor, mint bizonyságtevők raja, sokasága, fellege veszik körül (Zsid. 11-12.) őket. Itt viszont konkrétan arra utalt, hogy az utolsó időkben támadnak majd olyan csúfolódók, gúnyolódók, rászedők, belőlük bolondot csinálók, akik istentelen kívánságaik, szenvedélyeik, vágyaik szerint élnek. Ezek azok, akik megosztó, megbontó szakadásokat okoznak, akik elválasztó válaszfalakat építenek, akik csak testi érzékiségben élnek és nem Istennel együtt járnak, élnek, lakoznak. Nincs is annál Istentől távolabbi és emberalattibb állapot, mint amikor az emberben Isten Szentlelke nincs otthon, nem él, nem működik, nem munkálkodik. 

Második intelem (20): épülj, építs a hitre és imádkozz! Az előbbiekkel szemben itt arra emlékezteti őket, hogy de ti, nektek ellenben, van mire, van kire (rá)építeni. Álljanak hát rá bátran legszentebb hitük alapkövére és nézzenek fel a hit szerzőjének, kezdetének fejére, fejedelmére, alapjára és annak bevégezőjére, beteljesítőjére. Építkezzenek hitben úgy, hogy Jézusra nézve, hozzá idomulva és igazodva vele azonosulnak (Zsid. 12,2.). A benne, vele való épülés öntudatossá, józanná és erőssé teszi őket. Péternek is csak a korábban megvallott hitvallása (Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia) után mondta azt, hogy ezen a kősziklán építem fel az én egyházamat, eklézsiámat, közösségemet (Mt. 16,18.). A szilárd és biztos hitalapra állásban lesz igazán segítségükre az imádság. Van ebben konkrét segítségük is, mert Urunk a segítő, a mindre emlékeztető Szentlelket nemcsak megígérte, hanem el is küldte. Lélekjelenlétben, a Szentlélek által és hozzá imádkozva épüljenek, erősödjenek, növekedjenek kitartóan. A Krisztus-hit ad elegendő kitartást a mindennapok hit, remény és szeretet-szükségletünk fenntartásához. A hitnek ezt a személyes szép harcát kell ma is bátran és kitartóan megtusakodni, mint egykor a fiatal Timóteusnak (1Tim. 6,12.). 

Harmadik intelem (21.): maradj meg a szeretetben és várj Krisztus könyörületére! Pontosabban maradjanak, tartsák, őrizzék meg önmagukat az Isten életető szeretetében. Ez a létállapot csak úgy lehetséges, ha Jézust önmagukba beengedve befogadják, mert aki Krisztusban, a Krisztus-hitén megmarad, abban Urunk is benne marad. Aki pedig Krisztusban marad, abban az ő parancsolatai, tanításai, igéi is benne maradnak. Aki az ő parancsolatait megtartja, az megmarad Urunk szeretetében és amint az Atya szeretette Jézust, akképpen szereti őket Urunk is. Teljes harmóniában van ez azzal, amit az Írás más helyen így mond: aki vallja, hogy Jézus az Istennek Fia, az Isten, megmarad abban és ő is az Istenben. És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne (1Jn. 4,15-16.). Isten szeretetének erőterében várjanak, reménykedjenek Krisztus örök életre vonatkozó meg- és átmentő irgalmasságára, könyörületére, irántunk érzett és velünk együttérző részvétére.

Negyedik intelem (22-23.): könyörülj a kételkedőkön és akit lehet ments meg! Forduljanak könyörülő jóakarattal az önmagukkal, önmagukban tétovázó vitatkozó kételkedők, kétségben és bizonytalanságban levők felé. Forduljanak irgalmas jószándékkal azok felé, akiket az örök rend, normalitás és józan ész kereteiből kiforgattak és emiatt kétségbe vonják a Krisztus-i igazságokat. Akiket lehet utasítsanak rendre, visszatérítve őket az élet normális medrébe és viszonyrendjébe. Akiket lehet mentsenek meg, tartsanak életben. Akiket lehet szabadítsanak meg vagy ki, akár a tűzből való kiragadásig is a legmesszebb elmenve értük. Ám ezeknek még az alsó ruháit is elborzadva gyűlöljék, utálják, melyek testüket beszennyezték. 

Intelmeit végül annak dicséretével, az előtt való leborulással zárja, akivel levelét kezdte. Annak az Atyaistennek legyen dicsősség, akinek mindenkor van hatalma virrasztva szemmel tartani és úgy őrködni felettünk, aki bűn nélkül tud megőrizni, védelmezni, megóvni. Annak legyen hála, akinek van képessége tisztán, elesés- vagy elbukásmentesen dicsőséges színe elé állítani. Solus Deus – az egyedül és egyetlen üdvözítő Atyaistennek legyen, a mi Urunk Krisztus Jézusban dicsőség, magasztalás, erő, hatalom most és mindörökké. Ámen!