A nagybőgős magányossága koncert előtt

Pap István

Patrick Süskind remek kis gyöngyszeme került a váradi színpadra Klem Viktor előadásában. A darabot még 2015-ben mutatta be és 2016-ban a MOST fesztiválon elnyerte a legjobb előadás díját. A siker kulcsa könnyen felfejthető: adott egy nagyon jól megírt, humorban is bővelkedő szöveg, és van egy tehetséges színész, aki hitelesen kelti életre az irodalmi műben megjelenített karaktert. Az előadásban az emberi jelenlét ereje a legfontosabb, csak egy karosszék, egy szék és maga a nagybőgő határozza meg a puritán, sötét színpadtér térbeli koordinátáit, valamint a fellépőruhában elmélkedő főhős feje fölé lógatott zeneszerző portrék, akikről érdekes zenetörténeti adalékokat is megoszt közönségével a muzsikus. Az előadás tulajdonképpen egy monológformába öntött dialógus a hős és a közönség, a hős és a hangszer, a hős és önmaga között; ezek a párbeszédrétegek egymásba csúsznak, egymásból bomlanak ki és megmutatják a nézőnek egy magányos ember érzelmi, szellemi vívódásait. Ennek az irodalomban egyébként gyakran megjelenített kisembertípusnak az egyedisége Süskindnél abban áll, hogy a főhős műveltségének köszönhetően képes olykor öniróniával és humorral is szemlélni saját vergődéseit. A nagybőgős fokozatosan tárja fel magát, és minél jobban belemelegszik a mondandójába, annál inkább pattogzik le róla a civilizációs máz, amit itt a komolyzene jelképez. Ez a kivetkőzés az általa használt nyelvezetben is kifejezésre jut: minél többet beszél, minél inkább belelendül, annál nyersebb lesz a beszédmódja. A zenéhez, a művészethez való viszonya ambivalens. A darab elején a nagybőgő dicshimnuszát zengi, mondván, hogy ez a legfontosabb hangszer a nagyzenekarban, hogy aztán elárulja, valójában gyűlöli a nagybőgőt, és tulajdonképpen a nagybőgős a zenekari hierarchia legalján áll. Művészet iránti vonzalma, a zenéről való értő megnyilatkozásai a legföldhözragadtabb anyagi megfontolásokkal keverednek, egyszerre van jelen benne az áremelkedésektől meghőkölő anyagiasság és annak vágya, hogy egyszer eljátssza a Pisztrángötöst. 

Ugyanez a hullámzó folyamat játszódik le az érzelmi világában is: tiszta érzelmekből táplálkozó szerelme a tehetséges mezzoszoprán énekesnő iránt egyfajta frusztrált és zavaros kitöréskísérletté változik, ugyanis a legképtelenebb ötletek jutnak eszébe arról, hogyan vetethetné észre magát ő, a jelentéktelen nagybőgős a még a karrierje elején álló, de nagy tehetségű énekesnővel. Magánya, munkájának értelmetlensége, unalmassága és rutinja szellemileg és lelkileg is felőrli őt, de annyira azért mégsem, hogy erkölcsi tartásáról is lemondjon: ugyan felmerül benne a gondolat, de mégsem hajlandó szándékosan hamisan játszani azért, hogy az énekesnő észrevegye őt. A muzsikus képtelen ötletei valójában tehetetlenségének és frusztrációjának kivetülései, egy nagyreményű, többre vágyó, de elképzeléseit kellő tehetség vagy akarat hiányában megvalósítani képtelen, elmagányosodott, ebből fakadóan bizonytalan kisember segélykiáltásai. A remek előadást hangos tapssal jutalmazta a közönség, Klem Viktor pedig meghajlással és szóban is megköszönte a fogadtatást mind a nézőknek, mind a fesztivál szervezőinek.