Hangos sikere volt a filharmónia múlt heti nagyszabású hangversenyének

Tóth Gábor

Kiváló szerzők pazar művei, nagyszerű szólista, főként ezek voltak a garantált siker receptjének alapösszetevői egy jó koncerthez. De még mielőtt nekifutnánk a részleteknek, továbbra se kerülje el a figyelmünket, amit mostanság minden év március idusán meg szoktunk ismételni, azaz, hogy a megyei közpénzből finanszírozott nagyváradi filharmónia idén sem vette ki a részét a megye legnagyobb kisebbségének fontos ünnepéből, március 15-ből, még csak műsorpolitikai töredék-utalás szintjén sem – legalább egy magyar nyitánnyal, szerzővel, vagy efféle asztalról lehulló morzsa jellegű gesztussal. Pedig ez a zeneintézmény az utóbbi két évadban rendkívül nyitottá vált mindenféle festum zenei beengedése tekintetében, történetesen az ezt megelőző héten a görögök előtt rótta le nagy tiszteletét, az elkövetkező két hétben Japánból jövő kezdeményezésre zajló fesztivált tart, januárban egy adott pillanatban a zsinagógába költözött, december 1-jén természetesen román nemzeti ünnepet ült, a múlt évad zárásaként pedig egész estés olasz nemzeti ünnepet. De ne kicsinyeskedjünk ugyebár.

Múlt csütörtökön egyébként majdhogynem telt ház volt, szinte csak a színpad két oldalán lévő széksorok maradtak üresek. Volt is ok az örömre, hiszen a 125 éve született George Gershwin (bár ezt az évfordulót a filharmónia nem teszi szóvá) legnépszerűbb alapművét, a Rhapsody in Blue-t egy rendkívüli zongoraművész tolmácsolta a Váradra (is) szerencsére rendszeresen visszatérő Csíky Boldizsár személyében. A koncert nyitányából való ollózással ezért nem is sokat szöszölt a karmester, két rövid részletet vágott ki a Porgy és Bess egyik 11 tételes zenekari átdolgozásából, s mivel a műsorlap sunyin kerülte a konkrét mű és elhangzó részei megnevezését, a hallottak alapján derülhetett ki (már akinek), hogy a Reiner Frigyes által a Pittsburghi Szimfonikusok számára megrendelt és Russell Bennett által összeállított A Symphonic Picture alcímű ún. szvitből (1942) szólt a történelem első néger-operájának I. felvonását nyitó lendületes bevezetője, illetve a jól ismert Summertime, ez utóbbi ismételve. Eztán lépett színpadra Csíky Boldizsár, akit már megjelenésekor nagy tapssal, a mostanság hallottakhoz képest kiemelkedően nagyobbal üdvözölt a közönség. Mint jól tudjuk, hallhattuk, okkal, megérdemelten. Szimpatikus volt a karmester kék borítójú Rhapsody in Blue partitúrája, amibe bizony sok minden nem volt beírva abból, amit Csíky Boldizsár játszott, merthogy a kadenciák hosszasabb lélegzetébe ravaszul beleszőtte stílusvirtuozitásáról tanúskodó saját improvizatív kreativitását, egy adott pillanatban olyannyira, hogy maga kellett fejjel beintse a karmestert, hogy amaz pedig intse már a zenekart: itt történetesen a várakozó kürtöket. Csíky amellett, hogy szólista szerepben jött ide végig nagyon benne volt a zenekarban is, sokat fordult a kollégák irányába, együtt volt minden zenésztárssal, hanggal, szünetjellel, még ha a „kötelező” Gershwin-részeknél olykor kicsit nagyvonalú is maradt önmagával szemben. Nagy közös játék és sok szellemes fricska volt ez a zene, bár a szimfonikus csapat és a karmester részéről elmaradt a közös stiláris felzárkózás Gershwinhez, sok száraz derékszög ragadt benne ebben a hajlékony muzsikában. Sok volt ez a repertoár egy hétre a mostani zenekarnak.

Két ráadást hallhattunk a szólistától. Elsőként egy jazz-sztenderd szólt, Erroll Garner – Misty (1954), Csíky saját feldolgozásában, de még milyen ízlésű és fokú jazz-értéssel... 19.37-kor csengett le ez a rövid darab, ami azért különös, mert 1937-ben hunyt el Gershwin, és az a 23 évvel idősebb Ravel is, aki 1926-ban, Párizsban köztudottan visszautasította az amerikai tanítását, nehogy idő előtt elrontsa annak kiváló stílusát. A közönség nem engedte Csíkyt menni, ekkor jött a második ráadás, Rahmanyinov (vagy amerikaiasan Rachmaninoff) op. 32, no. 12-es prelűdje. Kifinomult átkötés volt az Amerikába emigrált orosz Rahmanyinov zenéje a szentpétervári zsidó származású amerikai Gershwin és a koncert második részében következő, Szentpétervárról világ körüli útjára kihajózott másik nagy orosz, Rimszkij-Korszakov között.

Szünet után, pontban 20 órakor ki is futott Szindbád hajója a nyílt tengerre – ekkor szólaltak meg a Seherezádé kezdő hangjai –, bár a kikötő kissé még száraz vízállású volt zenei megközelítésben. Azután, a kiutat jól ismerő révkalauz, Rimszkij-Korszakov lassan, de biztosan kezdte magával sodorni a zenekart és karmesterét, megnyitva azokat a bizonyos lehengerlő mesés távlatokat hatalmas muzsikájával, benne természetesen kiváló (és néhol kevésbé kiváló) egyéni szólókkal is, szépséges, kecses kamarazenei momentumokkal, s itt nemcsak Nagy Kálmán koncertmester nagyon színvonalas, a mű gerincét képező szólómomentumaira gondolunk a kellemes hárfakísérettel. Az elsőklarinétos játéka pl. történetesen sokkal tetszőbb volt itt, mint mondjuk az előző koncertrészben Gershwin híres és ugyanakkor köztudottan kockázatos nyitómomentumában. Számtalan kisebb kalandfüzér után káprázatos volt átélni a fináléban Rimszkij-Korszakov nagyzenekari süvítő-mennydörgő-hömpölygő tengeri hajókatasztrófáját, majd megérintő volt a tanulság, hogy Seherezádé végül hogyan lágyította meg a kegyetlen szultán szívét: a mű legelején még konok erőszakossággal dübörgő főtéma a káprázatos történetek lezárultával alázatos csodálattal borult térdre a halk, szinte szó nélkül maradt mélyvonókon a nagy mesélő szelídségének ereje előtt. Így csempészett tehát a lélek végtelen szépségeivel Seherezádé békét a teljhatalom előítéletekkel teli, megátalkodott haragjába.

Rég fordult elő, hogy a publikum ötperces vastapssal követeljen zenekari ráadást. Most ez történt. Jó is volt ez, meg nem is, mert a kérés teljesítésének szándéka értékelendő, de ez kizökkentette a már lezárt, kerek történetet a II. tétel kiragadott fináléjának újrajátszásával. Aki nemcsak hallgatta, de nézte is a zenekart hangverseny közben, annak még feltűnhetett, hogy az új, friss, fiatal brácsa-szólamvezető teljesen felette állt látványban a „székhez ragasztva” koncentrált munkát végző kollégák csapatának, olyan lelkesen, frissen és átszellemülten muzsikált. Nemkülönben inspiráló jelenség e tekintetben a zenekar nagybőgő-szólamvezetője, de róla ezt már régen tudjuk. Többek között így is lehet szorozni a lelkesedést ebben a nagy közös zenekari játékban.