Háromszáz éves a nagyváradi székesegyház Szent László Ének- és Zenekara

Ciucur Losonczi Antonius

– Miért éppen 300 évvel ezelőtt alakult meg a Szent László Ének- és Zenekar? Ekkor tette ezt lehetővé az európai, illetve a váradi kontextus?

– Valóban, van egy európai és egy váradi vetülete is a Szent László Ének- és Zenekar létrejöttének. A Habsburg-birodalomban I. Lipót császár elrendelte, hogy minden székesegyházban ének- és zenekaros, többszólamú mise legyen. Ezt minden székesegyházban meg is valósították, kivéve a zágrábit, ahol a gregorián hagyományt éltették tovább még egy ideig. Váradon, mint ismert, 32 éven keresztül török hódoltság volt. Amikor 1692-ben felszabadult, akkor építették a Szent Brigitta-templomot, melyet most az ortodoxok használnak, illetve egy kicsit később, amikor adva voltak a lehetőségek, a Szent László-templomot, melyben 1723-ban tartottak először szentmisét. Bunyitay Vincze neves egyháztörténész, a váradi egyházmegye történetéről szóló művében, annak negyedik kötetében idéz egy levelet, pontosabban Kébell Mihály címzetes püspök, váradi vikárius jelentését a Szent László téri székesegyház 1723. január 10-i ünnepélyes birtokbavételéről. A beszámolót 1723. január 13-án írta. Ebből kiviláglik, hogy az ünneplők a ferences templomból átvonultak a Szent László-templomba, amelyet szép új muzsikával, dobbal, trombitával, hegedűvel és orgonával kísért ünnepélyes misével birtokba vettek. Ez azt jelenti tehát, hogy innentől kezdve az említett császári parancsot végre tudták hajtani, és zene szólt az akkori székesegyházban. 1780-ban, mint székesegyházi együttes átköltözött a napjainkban ismert székesegyházba (a bazilikába), ahol azóta is működik.

– Kik voltak 1723-ban a tagjai?

– Arra vonatkozó levéltári adatokkal nem rendelkezünk, hogy kik voltak a kezdetekkor a tagok. Azt viszont tudjuk, hogy abban a korban a zenészeket és énekeseket alkalmazták, illetve, hogy minden székesegyházban fent kellett tartani egy káptalani együttest, amely a zsolozsmának és a szentmisének a zenei szolgálatát ellátta.

– Mikor élte fénykorát az ének- és zenekar?

– A 300 év alatt sok minden történt. Az aranykor természetesen a mindnyájunk által jól ismert Michael Haydn- és Carl Ditters von Dittersdorf-korszak. M. Haydn 1760-tól 1762-ig volt karnagy, Dittersdorf pedig 1765-től 1769-ig a Szent László-templomban, mert akkor még nem volt felépülve a mostani székesegyház. Amint ez megtörtént, áttelepült ide a püspök, a székeskáptalan, az ének- és zenekar, ezért beszélhetünk folytonosságról, illetve arról, hogy a székesegyházi Szent László Ének- és Zenekar alapítási dátuma 1723. január 10-e. A 19. században is neves karnagyaink, zenekarvezetőink voltak. Megemlíteném David Kirr nevét 1834-ből, Dolegni Wilhelmet, illetve Kersch Ferencet, aki 1886 és 1897 között volt karnagy. Kersch Ferenc szolgálati ideje alatt építették át az orgonát, akkor lett a barokk orgonából német romantikus stílusú hangszer. Egy rövid zárójelben meg kell említenem, hogy Kersch Ferenc volt Bartók Béla tanára, míg itt tartózkodott, így valószínű, hogy Bartók is játszott ezen az orgonán. Kersch Ferenc innen az esztergomi főszékesegyházba távozott. Szintén említést tennék még Beleznay Antalról, aki a századfordulón tevékenykedett, a műveit ugyancsak repertoáron tartjuk. Ezekről a zeneszerzőkről, karnagyokról azért is emlékezek meg külön, mert műveik az utóbbi évtizedekben is felcsendültek. A Michael Haydn és Carl Ditters von Dittersdorf szerzemények mostanában ritkábban hallhatók, mivel nagyrészt zenekari kíséretet igényelnek. Az adventi motettákhoz viszont csak orgona csatlakozik, így azok felcsendülnek az egyházi év elején.

– A múlt században kik voltak a zenekar meghatározó vezetői?

– A 20. században is neves karnagyaink voltak: 1945-től 1980-ig Bíró László, akit személyesen is jól ismertem, 1980 és 2011 között pedig Balogh Mihály karnagy volt az elődöm. Vele rengeteg koncerten vettünk részt, sok misét bemutattunk, sok emblematikus művet előadtunk, illetve németországi turnén is részt vettünk. Orgonistaként kerültem a zenekarhoz 1987-ben. 2011-ben vettem át az együttes irányítását, a közös munka során a repertoár kibővült a cappella művekkel, gregorián tételekkel, és a kortárs egyházzene is megérintett bennünket. Az ének- és zenekarral 2014-ben felléptünk a salzburgi dómban, ehhez még szerveztünk több koncertet, többek között Passauban is énekeltünk. Azonkívül, hogy minden vasárnap szolgálunk a 10 órai misén, koncerteket is szoktunk tartani, illetve különböző fesztiválokra hívnak meg bennünket. Ilyen volt nyáron a kolozsvári Magyar Egyházzenei Fórum, majd a Csongrádi Nemzetközi Kórustalálkozó. Itt kell megemlítenem azt is, hogy a kórusunk egyik alapembere, aki 23 éve a basszus szekcióban énekel, Tempfli Zsolt, ő zeneszerző is, és a Missa brevisét bemutattuk idén Kolozsváron. A 300 éves évfordulóra pedig egy külön kompozíciót dedikált az együttesnek, aminek a betanulását már elkezdtük. Tekintettel volt a létszámra, a lehetőségeinkre, és egy olyan misét szerzett, ami tulajdonképpen méltó a jubileum megünneplésére.

– A 300 év alatt voltak forradalmak, rendszerváltozások a történelemben… Ezek miképpen befolyásolták az együttes működését?

– Erről nincsenek érdemi információim, valószínűleg befolyással voltak, de azért a római katolikus egyház egy stabil intézmény. A székesegyház zenei élete is folyamatos volt, forradalmaktól és rendszerváltozásoktól függetlenül. A kommunizmus idején is, hiába volt lelki terror és egyházüldözés, a templomok azért szinte tele voltak, sőt, jobban, mint manapság. Én több évtizede vagyok kántor, és emlékszem olyan vasárnapokra is, amikor zsúfolásig tele volt a székesegyház. Persze ennek sok oka lehet, de a mostani beszélgetésünknek nem feltétlenül ez a témája. Annyit azért megjegyeznék, hogy van olyan kórustagunk is, aki szinte 50 éve oszlopos énekkari tag, nélküle nehezen tudna megszólalni a kórus. Az utóbbi évtizedekben az egész világ átalakult, a közösségi élet háttérbe szorult, az egyén önmagát szeretné kibontakoztatni, érvényesíteni. A mi csapatunk olyan erős közösséggé vált a próbák és a kirándulások alkalmával, ami megerősíti a belépő tagot afelől, hogy a kórus megérdemli a bizalmat. Most pedig néhány kórustag gondolatát idézem: „Az együttlét, a próbák és énekes szolgálatok általi »összedalolás« nemcsak egymás erősítésére, hanem egymás formálására is lehetőséget ad – a zenei és lelki harmónia megteremtése végett. A kórusban való éneklés folyamatos tanulás: a több éves tapasztalattal bíróktól magabiztosságot, az egyetem padjaiból érkezőktől vitalitást, a hallgatóságtól megerősítést, egymástól életörömöt tanulunk. A zene és annak művelése a közös éneklés alkalmával hihetetlen energiákat mozgósít. A szomjúhozó lélek táplálékhoz jut, s erre nagyon nagy szüksége van mindenkinek: a szolgálatot tevőknek és a szolgálatot hallgatóknak egyaránt. Jó érzés együtt, jól énekelni.” „»A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér«” (Claude Debussy) … Ahogy a hangjegyek követik egymást a kottában, az évek során kórustagokként megtanultunk egymással harmóniában lenni. Sokszor szavak nélkül, a zene szárnyán. Hihetetlen erő, magasság és mélység ebben a kórusban énekelni, s ezeken túl, igazi ajándék.”

– Minek alapján választja ki a felcsendülő műveket?

– Több szempontot kell figyelembe vennem, amikor egy művet kiválasztok. Az első és legfontosabb szempont, hogy mit ír elő az egyház. Léteznek pontos előírások arra vonatkozóan, hogy melyik vasárnap milyen gregorián tételek hangozzanak el. Mivel itt többszólamú tételekről van szó és más stílusú misékről, mint a gregorián, illetve más stílusú motettákról, ezért mindenképpen figyelembe kell venni a szöveget, ha van olyan lehetőség, akkor az arra a vasárnapra előírt zsoltárét. Persze ez nem minden esetben valósítható meg, de törekszünk arra, hogy amennyire lehetséges, akkor az egyház előírásainak megfelelően pontosan azt a motettát énekeljük, aminek a szövege elő van írva a Graduale Romanumban, ami a római katolikus egyház hivatalos énekeskönyve.

– Klasszikus vagy kortárs zeneszerzők alkotásai vannak-e a túlsúlyban?

– A repertoárt tekintve a gregoriántól, tehát az egyházzene „anyanyelvétől” kezdve egészen a kortárs szerzőkig szoktunk műveket énekelni. Sőt, 2012-ben az együttesnek dedikálta Lászlóffy Zsolt az egyik kompozícióját, amelyet Bogdánffy Szilárd vértanú püspök tiszteletére írt. Ezt többször előadtuk. De ugyanígy éneklünk motettákat minden stíluskorszakból. Alapvetően egy amatőr együttesről beszélünk, ezért nem tudunk betanulni minden héten egy új motettát, ez egy objektív akadály. Az adventi időszakra viszont olyan motetták vannak épp Michael Haydntól, amelyek az adott misére elő vannak írva. Túlsúlyban a klasszikus és a reneszánsz művek vannak, de a romantika sem szorul háttérbe.

– Gondolom tartják a kapcsolatot más templomok kórusaival is…

– Természetesen több templomi kórussal is tartjuk a kapcsolatot. Felléptünk például a debreceni Szent Anna székesegyházban. Székesfehérváron is koncerteztünk, és az ottani kórus is szerepelt már Nagyváradon. Kiemelném még a salzburgi dómbéli fellépéseinket is. Az egyik alkalommal Kersch Ferenc egyik motettáját énekeltük, ami addig ott még nem hangzott el, és nagy tetszést aratott. A salzburgi székesegyház kórusa is fellépett nálunk, még 2008-ban, amikor a Michael Haydn Kamarakórus szereplését viszonozták, melynek magam vagyok az alapítója.

– Mennyi lenne az ideális létszáma a Szent László Ének- és Zenekarnak?

– Ha lennénk negyvenen-ötvenen, akkor még elférnénk a karzaton. A jelenlegi felállás szerint olyan tizenöt-húsz körül mozog a létszámunk. Szeretettel várunk mindenkit, aki egy jó csapatban szeretne énekelni. Az egyházzene nem csupán felemelő, hanem gyógyítja a lelket és a testet is. Erre jó példa vagyok akár én is: mióta mint egyházzenész szolgálok, több mint 35 éve, tulajdonképpen egyszer sem voltam beteg. Mindig el tudtam látni a szolgálatot. A lelket élteti a szép zene, az egyházzene pedig, mely folyamatosan Isten dicsőségét hirdeti, varázslatos. Akik ezt megtapasztalják, azok a kórushoz is ragaszkodnak, s ezért minden áldozatot vállalnak.