Bécsi szólista és cseh szimfónia debütje a váradi filharmóniában

Tóth Gábor

Wallischt, aki most először járt és koncertezett Nagyváradon, korábban már részletesen bemutattuk: szabadúszó világjáró előadóművész Kelet-Ázsiától, a fontosabb európai zenei központokon és fesztiválokon át egészen az Egyesült Államokig, mesterkurzusokat tart (Európán túl Japánban és az USA-ban is), stabil tanári állása a Genfi Zeneművészeti Főiskolához, illetve a Berlini Művészeti Egyetemhez köti. Mostani fellépése egyébként a Bukaresti Osztrák Kulturális Fórum támogatásával jött létre. Egy a filharmónia Facebook-hírfolyamán megjelent rövid videóban arról mesél Wallisch, hogy 16 esztendősen játszotta legutóbb ezt a Grieg-zongoraversenyt, azaz 27 éve. Wallisch partitúrahű játékában egy tisztán korrekt megközelítésben hallhattuk Grieg zongoraszólamát, akár úgy is mondhatnánk, enyhe bécsi klasszikus konzervativizmussal, a ló innenső oldaláról. Stilárisan éppen annyi romantika volt benne, amennyit Grieg zenéje még megkívánhat. Wallischnak érzékenyek voltak még a zongoraverseny lírai kamarazenekari momentumaira való odafigyelései, tartalmi érthetőséget közvetített, nem virtuózkodott öncélúan. Összességében viszont semmi extrát nem tett hozzá a létező Grieg-interpretációk sokaságának sorához, az említett korrektségen túl. Wallisch jött, leült, megcsinálta, benne is volt, aztán elköszönt. Nem hagyta viszont ráadás nélkül a közönséget, Prokofjev op. 12-es 10 zongoradarabjából a no. 7-es, ún. Hárfa-prelűdöt játszotta, ugyancsak az egyszerűség eleganciára apellálva – bizony rég szólt Prokofjev-zongoramuzsika itt a filharmóniában (zongoraversenye pl. 10 éve). A karmesteri-zenekari kísérőmunkából szintén a korrektségre való törekvés értékelendő, igazán sokáig vigyáztak (a finálé utolsó 19 üteme előttig), hogy ne legyen kitakarva hangerővel a szólista. Arthur Rubinstein, aki 4 perccel hosszabb ideig is kitolta már a Grieg-zongoraversenyt (ez a Wallisch-időtartam ma életszerűbb), szóval Rubinstein volt az, aki egy mesterkurzusa alkalmával emlegette, hogy Rahmanyinov kedvenc zongoraversenye volt ez a Grieg a-moll koncert, s ha a nagylélegzetű zárásba bele tetszenek hallgatni, talán érthető is lesz, hogy mit lesett el innen az orosz művész.

A Grieg utáni, ülőszünetként is felfogható zongoraeltolást, színpadrendezést követő Dvořák VI. szimfónia mostani előadása talán még szót sem érdemelne, maximum annyit, hogy volt, letudták. Így kár volt. Ha mégis ez volt a mű váradi bemutatója, akkor csak unalmasságáról, vérszegénységéről, fantáziátlanságáról marad emlékezetes, és akkor még nem is szóltunk gikszerekről és hamisságokról. Tény, hogy a szerző szimfóniái közül nem ez az ötletekben legsziporkázóbb, de kérem, azért vannak itt kontrasztáló témák, szerzői ötletek, amik a partitúrába és a stimmekbe dugott fejekkel, olvasópróbával egyensúlyozva nem jönnek elő, még akkor sem, ha mondjuk néha szinte önmagukból eredően megszólalnak, mint a scherzo vagy a finálé egyes forte tutti-blokkjai. Ez így nem volt megérve előadásra. Emellett sajnos egy olyan érzés is hatalmába kerített, hogy a karmester talán nem is volt jól egészségileg. Reméljük nem így volt. Kétharmad ház, vastaps, az volt.