Böcskei László: A temető nem a halálról szól

Ciucur Losonczi Antonius

A bevezető részben Böcskei László arra hívta fel a figyelmet: ezekben a napokban nemcsak emlékezünk a halottainkra, virágokat vagy koszorúkat teszünk a sírjaikra, és gyertyákat gyújtunk, hanem imádkozunk is azért, hogy Isten fogadja be országába az előttünk járókat, de ugyanakkor bennünk is ébren tartsa az örök életbe vetett hitet, tegye alkalmassá földi létünket arra, hogy tudjunk készülni az örökkévalóságra. A misét ezután az egyházmegye híveiért, papjaiért, minden elhunytért ajánlotta fel.

Az evangéliumi részlet Szent János könyvéből hangzott el. Elmélkedésében a megyés püspök felidézte, hogy egy nappal korábban a hegyköztótteleki temetőben járt, ahol az összegyűlt hívek közösen emlékeztek. Sötét volt, ezért különösen szép látványt nyújtottak az égő gyertyák. Meglepő és szép volt a szertartás, amit a helyi közösség a halottjaiért végzett, főleg amiatt, mert mindenki énekelte a Mindenszentek litániáját. Ez jóleső érzéssel töltötte el őt – fogalmazott a főpásztor –, és közben arra gondolt, hogy a temető valójában nem a halálról szól, hanem az életről, hiszen ott nyugszanak azok, akikre szívesen emlékezünk, akiket ismertünk és valamikor kikísértünk oda, és hitünk szerint ők nem a halálban találták meg a kiteljesedésüket, hanem az örök életben örvendenek Isten boldog színe látásának.

És aztán arra is gondolt – folytatta a megyés püspök –, hogy november elseje tájékán mindig kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk, virágot viszünk – talán azért, mert így szokás. De amikor a sírok mellett állunk, ezt vajon imádságos lelkülettel tesszük-e, úgy, ahogyan egykor az elődeink a nagyobb családi rendezvényeken összegyűltek, és közösen, hangosan imádkoztak? Törekszünk-e arra, hogy a hitünk lángja ne aludjon ki, és a sírkertbeli látogatások alkalmából új erőre kapjon?

Arról is beszélt Böcskei László, hogy nemrég egy megtért modern kori teológus, antropológus írását olvasta, melynek a címe egy kissé meghökkentő: Remélem, hogy meghalok. A szerző az élet és a halál kérdéskörével foglalkozik, azt boncolgatja, hogyan viszonyulunk ezekhez. Megragadta őt az a gondolatmenet, miszerint létezik a testnek és a léleknek is a halála, és ne a testünk várható halála miatt szomorkodjunk, hanem inkább a lelkünk haláláért aggodalmaskodjunk.

És az elmúlt napokban eszébe jutott az a szentírási rész is, mely Lázár feltámasztásáról szól. Felvetődött benne, hogy ez a történet tulajdonképpen nemcsak a feltámasztásban éri el a csúcspontját, hanem van ennek egy előzménye is, ami hasonlóan fontos. Ez pedig nem más, mint az, hogy Jézus nem volt jelen Lázár halálakor, sőt, amikor értesült arról, hogy nagybeteg, akkor sem sietett hozzá, hogy meggyógyítsa. Ennek az isteni „forgatókönyvnek” pedig az az üzenete számunkra: valamennyiünk életében ott a növekedés, de ugyanakkor eljön az az idő is, amikor kiköszönünk e világból. Ez fájdalmas vagy ijesztő lehet számunkra, pedig csupán annyi történik, hogy az Úr megengedi nekünk, hogy megértsük azt: életünk kibontakozásának legnagyobb titka nem a halál, hanem az új élet, melyre Isten meghív bennünket. A történetben ugyanakkor Jézus Lázár sírjánál emberi módon könnyezik – ez pedig azt jelzi számunkra, hogy a gyászban sohasem vagyunk egyedül, mert Krisztus mindig velünk van, magyarázta a megyés püspök, aki végül arra kérte a jelenlevőket: imádkozzanak azokért, akik a járvány következtében hunytak el.