„A megemlékezés az emberi természet sajátja”

Pikó Stefánia

– Miért van szükség egy külön kiemelt, speciális napra, ha egyébként a hétköznapokban is szoktunk elvesztett szeretteinkre gondolni?

– A megemlékezés az emberi természet a sajátja, és ehhez hozzátartozik az, hogy rítusszerűen kiemelünk olyan napokat, amikor erre fókuszáljuk a figyelmünket. Ez abban is látszik, hogy ma már mindennek van világnapja, melyekkel szintén annak az általános emberi igénynek teszünk eleget, hogy legyen egy konkrét nap, amikor valakiről, valamiről megemlékezünk, vagy megünnepelünk valamit. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy a hétköznapokban is gondoljunk rájuk, vagy, hogy legyenek olyan szokásaink, például a gyertyagyújtás vagy a temetőbe látogatás, az elhunyt szeretteinkről való beszélgetés, emlékezés, amit bármikor máskor is megtehetünk, nem feltétlenül halottak napján. Ez a konkrét nap azért jó, mert megtörténik egy tudatos odafordulás.

– Ez segíti a gyász folyamatát, a veszteség feldolgozását?

– Igen, de ez ennél sokkal komplexebb. Szerepe van a gyász folyamatában, hiszen annak része, hogy jól, szépen is tudjunk emlékezni rájuk, nosztalgiázva, szeretettel, derűvel, ne csak szomorúsággal – ez pedig ilyenkor felerősödik. Ez az emlékek felidézésének az ideje, a visszagondolás ideje.

– Van a gyásznak egy valamelyest meghatározható, „normál”, egészséges folyamata, és van olyan eset, amikor ezt nem sikerül egy adott személynek végigvinnie?

– Igen, van egyfajta jó gyászfeldolgozás és létezik olyan is, amely megreked. Az egészséges gyász folyamatát öt szakaszban szokták leírni. Az első a tagadás vagy az elutasítás fázisa, amikor az itt maradt személy még nem tudja elhinni, ami történt, még mondja, hogy „nem hiszem el”, „ezt nem teheted meg, hogy itthagysz minket” – ekkor még teljesen életidegen a gondolat, hogy az illető fizikai valójában már nem tud az életünk része lenni. Ezután jön a düh fázisa, amely nagyon sok irányba mehet el, a gyászoló perlekedik az Istennel, ingerlékeny, ha öngyilkosságról van szó, akkor dühössé válhat magával az elhunyttal szemben is, de ez előfordulhat akkor is, ha a meghalt személy betegségben, vagy bármilyen más természetes módon hunyt el. Ebből persze bűntudat is keletkezik. Feltevődik a kérdés, hogy mit tehettünk volna mi magunk, hogy elkerülhető legyen a tragédia. Az alkudozás fázisában állandóan azon „kattog” az ember, hogy mi mindenre volna hajlandó azért, hogy visszakapja szerettét, elhangzanak olyan mondatok is, hogy „bárcsak én haltam volna meg inkább” (leginkább az első hat hétben), ezután pedig jön a depressziós fázis, amikor már tudatosan emlékezünk, gondolkodunk róla, nem tudunk mással foglalkozni, állandóan rá gondolunk. Az utolsó fázis pedig az elfogadás, amikor szépen tudunk már emlékezni, közben pedig ráérzünk arra, hogy a saját életünket is tovább kell vinnünk, újra koncentrálni tudunk a szeretteinkre, a munkánkra, a jövőnkre. Tipikusan ez az utolsó előtti, depressziós fázis szokott elnyúlni sok esetben, nem tudnak kilépni ebből az emlékvilágból, megromlanak a kapcsolatai is, hiszen semmi másra nem tud fókuszálni.

– Tényleg ilyen egyértelműen behatárolható, hogy a gyász egy év?

– Ez az egy év elmélet talán csak egy mítosz, hiszen nagyon sok mindentől függ, hogy ki, mennyi idő alatt tudja magát eljuttatni abba a fázisba, amelyet a szakirodalom elfogadásnak nevez. Ez az idő függ attól, hogy milyen kapcsolat volt az elhunyt és az itt maradt személy között, hogy el tudtak-e búcsúzni, mennyire történt hirtelen az eset, volt-e rokoni szál közöttük, gondolok itt arra, hogy talán a legnehezebben feldolgozható veszteség, ha valaki a gyermekét veszíti el. Ez a konkrét egy év inkább egy népi megfigyelés, melynek az egyik alapvető oka, hogy egy év alatt járjuk végig az elvesztett szerettünk nélkül az évente visszatérő ünnepeket, a karácsonyt, húsvétot, de ide tartozik az elhunyt születésnapja is. Azok az évfordulók, amiket már nem vele ünneplünk, mindig nehezebb megélések, ilyenkor lehet visszaesni egy-egy korábbi fázisba a gyász folyamatában, a kiemelt napokkal való szembesüléskor. Amikor már másodjára következik a születésnapja, az ünnepek, úgy, hogy az elvesztett személy nincs már köztünk, egy fokkal kevésbé lesz megrázó élmény.

– Az idősek esetében gyakran fordul elő, hogy a férj vagy a feleség 40–50 év házasság után elveszíti párját, és rá egy fél évre, évre ő is eltávozik. Ilyenkor azt mondják, hogy ez a túlzottan súlyos veszteség miatt történt.

– Az időseknél az a legnagyobb probléma, az nehezíti meg az ő gyászfeldolgozásukat (a hosszú, közösen eltöltött időn kívül), hogy gyakran egyébként is magányosak már, ezért ilyenkor a családnak fokozottabban figyelnie kell arra, hogy minél kevesebbet hagyja egyedül a gyászolót. A fiataloknak muszáj bemenni dolgozni, meglátogatják a barátaik stb., de egy idős személynél már nincs meg például egy jó munkahelyi kapcsolat, nincsenek már olyan nagy célok, amiért úgy érzik, hogy érdemes küzdeni, ez pedig egy olyan depressziós, lehangolt, kiüresedett állapotot okoz, amely a biológiai immunrendszert is befolyásolja és legyengíti. Egyébként általában is, ha megrekedt gyászfolyamatról beszélünk, akkor az a depresszió tüneteivel jár együtt.

– Egy barát mennyire és hogyan tud valódi támaszt nyújtani a gyászolónak? Van értelme a sablonszövegeket mondani?

– Lehet mondani vigasztaló szavakat, de alapvetően attól valóban nem lesz jobb a másiknak. A legjobb, amit tehetünk, hogyha a segítségünket ajánljuk fel, azt, hogy mellettük vagyunk. Nagyon nehéz ez az egész támogatás, mert valóban nagyon sekélyesek azok a mondatok, amiket megtanultunk, amiket hallani szoktunk, a legjobb, amit mégis mondani lehet, az az, hogy nagyon sajnáljuk és együtt érzünk az illetővel. Az, hogy „milyen szép hosszú élete volt”, vagy, hogy „ez így volt megírva” valóban nem segít. Arra azonban bátoríthatjuk, hogy nyugodtan engedje ki a fájdalmát, és jó, ha emlékeztetjük rá, hogy ne eméssze saját magát, legyen türelmes és elnéző saját magával szemben a nehéz időszakban.

Sokszor az ember nagyon tapintatos akar lenni, ami viszont elhatárolódást érzékeltet a másik személy számára. Ez ellen úgy tudunk tenni, hogy akár szóban megfogalmazzuk a gyászolónak, hogy „itt vagyok, ha szükséged van rám, segítek, melletted állok, de nem akarlak zavarni, úgyhogy kérlek, te jelezd, ha segíthetek”. Az első lépést mindenképp a támogató fél kell, hogy megtegye.

– Tehát amikor veszteség ér valakit, és rögtön utána csalódik is egy barátban, mert az nem jelentkezik, nem mindig azért van, mert az a barát egyszerűen csak érzéketlen, hanem azért, mert nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet?

– Így van, és ez a nagy csend sokszor tovább fokozza a gyász megélését, a szakaszok intenzitását, a gyászoló úgy érzi, hogy kiüresedett a világ körülötte, és senki nem keresi, pedig sokszor ez azért fordul elő, mert a család, ismerősök, barátok nem tudják, hogyan kell a dolgot kezelni. Ilyenkor jó, ha a gyászoló tud segítséget kérni, a külső személyek pedig erőt vehetnek magukon, annak ellenére is, hogy elsőre picit kellemetlennek tűnik a veszteségről beszélni. Lehet, hogy azért kerülik a helyzetet, mert őket is érzékenyen érintené, de nagyon fontos, hogy a támogató fél tegye meg az első lépést, akkor is, ha az egyáltalán nem könnyű.