Séta az elcsendesült városban, nyilatkozattal a hátizsákban

Pikó Stefánia

A kijárási korlátozások idején még azok is jobban figyelnek a testmozgásra, akik eddig nem igazán áldoztak ilyesmire időt. A gyakoribb séták azonban kissé lehangolóak is lehetnek, főleg azok számára, akik megszokták a város nyüzsgését, akiket a pezsgő élet tölt fel energiával. Az utcák ugyanis tagadhatatlanul kiüresedtek, és bár vannak itt-ott kutyát sétáltató, kocogó emberek, közel sem ugyanolyan, mint volt. A lelassulásnak, a megritkult forgalomnak annyi előnye talán van, hogy olyan mozzanatokat figyelhetünk meg az utcán járva, amelyek eddig lehet, hogy elkerülték a figyelmünket.

A Centenáriumi híd környékén egy fekete macska épp egy fekete rigót igyekszik levadászni egy parti fára kapaszkodva fel, alatta egy másik rigó egész közel merészkedik a járdához, az emberekhez. A Széles utcai Decebal híd mellett hatalmas, félkész vörös épület magaslik, tetején munkásokkal, az utcai lámpa pedig olyan, mintha épp a fejük fölött lebegne, és a munkához asszisztálna – az egész olyan látszatot kelt, mintha apró emberkék dolgoznának lámpafénynél egy ágak közé épülő házikón. A hídon gyakran száguld keresztül egy-egy sárga villamos, vagy kék busz, de autókból sincs hiány. Ahogyan azt a biciklifutárok is megjegyezték, valóban tapasztalható, hogy bár kevesebb az autó az utakon, a forgalomban lévők nagyobb sebességgel közlekednek. Érdemes a megszokottnál talán még óvatosabban kerékpározni tehát a városban, hogy ne érjen minket kellemetlen meglepetés. Annak ellenére, hogy ez a csend és lassúság nyomasztó lehet, lehetőséget nyújt arra is, hogy kicsit más szemszögből nézzünk szét városunkban. Most nem szégyen megállni csak azért, hogy jobban megnézzük azt az aranyos kutyát a part másik oldalán, vagy hogy figyeljük egy kicsit a Centenáriumi hidat, hogy hogyan halad át rajta az a stílusosan felöltözött kocogó pár, a sebesen bicikliző fiúk, vagy a telefonáló elegáns nő. Megállhatunk és leszállhatunk a bicikliről csak azért, hogy jobban szemügyre vegyük, milyen szépen kanyarodik a Körös a két híd között, mennyire kizöldült közben minden, és milyen érdekesen változik az urbánus táj, ahogyan a sok kis bárányfelhő el-eltakarja a napot. Ötleteket is elleshetünk a parton lévő házak erkélyeit meglesve, milyen dísznövények hogyan lettek elhelyezve, de van idő azon is töprengeni, hogy vajon honnan vették azt a szép kovácsoltvas kerti bútort, milyen lehet ott kávézni, azon az extravagáns balkonon, és kissé irigykedve halkan meg is jegyezhetjük, hogy a tulajdonosok biztosan nem is ülnek kint soha, mert hát ugye sznobok.

Ha már a közelben járunk, benézhetünk a piacra is, ahonnan most nem is igazán kell semmit vásárolni, de jólesik az embernek a sorok között sétálni, és a zöldségeket végignézve gondolatban azon háborogni, hogy ezeket aztán már biztos legalább ötvenen megfogdosták, az eladó néni orráról is lelóg a védőmaszk, és különben is, az az úr az imént egyáltalán nem tartotta be a kellő távolságot, amikor elhaladt mellettünk. Megkívánjuk a másik sorban díszelgő piros almákat, de amikor odaérünk, észrevesszük, hogy az eladón kesztyű sincs, de egye fene, egyszer élünk! Majd otthon szappanos vízben megfürdetjük őket, a kezünknek már úgyis mindegy, rég kimarta a kékszeszes folyékony szappan. Hazaindulunk, a szemünk sarkából a fényvisszaverő mellényes férfiakat lesve az út túloldalán, enyhe üldözési mánia miatt megszaporázva lépteinket, nehogy utánunk jöjjenek, és nyilatkozatot kérjenek, mert akkor aztán elő kell keresni gyorsan az ötből azt az egy gyűröttet, amin már hatszor áthúztuk a dátumot, és csak reméljük, hogy kiolvasható. Hamar fellélegzünk, amikor a fényvisszaverő mellényes férfiak biciklin haladnak el mellettünk.

Így telnek, csendesen, már-már rutinná vált furcsaságokkal a kijárási tilalom hétköznapjai, mely hamarosan a végéhez ér, hamarosan már csak emlékké válik, és nevetni fogunk rajta.

Fotók: A szerző felvételei