Krizmaszentelési szentmisét celebrált a székesegyházban Böcskei László

Ciucur Losonczi Antonius

A Böcskei László megyés püspök által celebrált, és a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye Facebook-oldalán élőben közvetített szentmisén a kijárást korlátozó állami rendelkezések miatt az egyházmegye papjai közül csak az ő közvetlen munkatársai vettek részt.

Homilíájában a főpásztor arra hívta fel a figyelmet: az emberiség nagy hirtelenséggel egy olyan láthatatlan ellenség előtt találta magát, amelynek legyőzéséért az egész világ felmérhetetlen erőfeszítéseket tesz. Az emberi törékenység és kiszolgáltatottság megtapasztalásának ideje ez, amikor a leghatékonyabb eszköz az egymástól való eltávolódás, a távolságtartás és az elszigetelődés azért, hogy a vírus terjedése ellen védelmet nyújtsunk a legveszélyeztettebbeknek, az időseknek, vagy a betegségben szenvedő testvéreinknek. Ez vezethette az illetékes kongregációt is arra, hogy az egyházi év liturgikus ünnepléseinek csúcsát rendkívüli módon szabályozza, biztosítva mégis azt, hogy húsvét megünneplése kegyelmi életet alakító erővel hassa át elbizonytalanodott mindennapjainkat. „Nagycsütörtökön délelőtt a krizmaszentelési misét szoktuk ünnepelni, illetve egyúttal a papi ígéretek megújitására is sor kerül. Bár nem része a húsvéti szent három napnak, a mostani liturgia mégis nagyszerű bevezetése annak, aminek bátor és lelkes hirdetői kell lennünk még ilyen időkben is, amikor egymástól távol ünnepeljük megváltásunk főbb eseményeit”- hangsúlyozta a püspök.

A távolságtartás olyan kifejezés, mely mostanság sokkal érzékenyebben érint meg bennünket. Az ember ugyanis- mint társas lény- kapcsolatain keresztül tanul, formálódik és bontakozik ki igazán, jelenleg azonban azt tapasztaljuk: rákényszerülünk arra, hogy fejlődésünkben visszavonuljunk, hogy megtaláljuk magunknak azt a környezetet, amelyben felfedezhetjük önmagunkat, igazi énünket, képességeinket és lehetőségeinket, egyben azokat a korlátokat, akadályokat, amelyeket mindezidáig vagy nem tudatosítottunk eléggé magunkban, vagy csak rejtve hordoztuk az önmegvalósítás látszólag sikeres és korlátokat nem ismerő útján. A vírus azonban, vagy bárminek is nevezzük ezt, szinte pillanatok alatt a világ, a környezetünk és saját magunk átrendeződését eredményezte, aminek következményei előtt értetlenül, csodálkozva és nem kis aggodalommal állunk.

A papok is érzik az egymástól való eltávolódás felelősségre hívó és provokáló súlyát. Egyrészt majdnem kétségbeesetten veszik tudomásul azt, hogy nehezen tudnak megfelelni hivatásbeli kötelezettségeiknek. Mintha még nehezebb lenne számukra a magány, az egyedüllét, miközben sok kérdés vetődik fel. Másfelől azonban ott van ennek az időnek az áldozati jellege is, mely nem csak abból áll, hogy elviselik a fizikai eltávolódást- hiszen egyszer majd túl lesznek rajta-, hanem vállalva ezt, paradox módon a közeledésnek egy egészen sajátságos valóságát teremtik meg a környezetünkben, mert önmagukra találva, könnyebben megtalálják az utat a másik ember felé, ez pedig magával hozza azt, hogy sok eddigi előítéleten, sérelmen és neheztelésen túl megtanulják jobban értékelni a közelükben élő embert, sőt még jelét is adhatják az irántuk való törődésüknek. „Küldetésünk radikalitásán túl ennek a missziónak természetfelettiségével is tisztábban kell lennünk. Mások megszentelése a krisztusi áldozattal való azonosulásban nem egy emberi erőfeszítésekből született eredmény, hanem a kapott kegyelem gyümölcse. Ezért hivatásunk átölelésében nem evilági érveléseket kell kövessünk, azt keresve, ami talán bennünket boldogít, hanem azt kell kövessük ami által másokat boldoggá tehetünk Isten jelenlétében”- nyomatékosította a főpásztor.

Ebben az évben ugyanakkor a papi ígéretek megújitása is rendkivüli módon történt: a püspök mondataira mindenki otthonról reagált imádságos lelkület a megerősödés és a megújulás vágyával.

Borítóképünkön: krizmatartó edények a székesegyházban