Kommentár: Az archetípusokról

Az idők kezdete óta a közösségek archetípusokat használtak, hogy korrigálják a kicsúszásokat. Mindegyiknek saját funkciója van, amit erkölcsi jelentések egészítenek ki, kiegyensúlyozva a közösségi lelkiismeretet.

Nem bárki lehet ilyen, és nem bárki választja, hogy az legyen: az archetípus félig a megszerzett hírnévből áll, félig e hírnév közösségi lelkiismeretben való leképeződéséből. Ha kialakult, akkor már nehéz lecserélni. Édesapám ismer egy orvost, akit bezártak, egy autóbaleset nyomán. A börtönben az elítéltek mély tisztelettel övezték, doktor úrnak szólították, és tanácsokat kértek tőle. Az archetípus a társadalomé, és ha egy ilyen személy eltűnik, helyettesítik.

Még a nagy városokban is a hírnév terjed, kirajzol baráti köröket, szomszédokét, ismeretlenekét, és e körökben betöltünk egy szerepet. Nincs olyan panelház, vagy utca, ahol ne élne egy részeges, egy zajos fiatal, egy megcsalt férfi, vagy a ház kurtizánja. A tisztelt orvos olvasók már észrevehették, hogy a közel állók állandóan a tanácsaikat kérik; az újságírók hallhatták már baráti összejövetelekkel, hogy „mi újság?”, mintha a szakmájuk növelné az ismereteiket, és a művészektől sokszor kérik, hogy gyerekrajzokat nézve mondják el a szülőknek, milyen tehetség lakozik a gyerekben. Vannak, akiktől nincsenek elvárások. Ők a „ép”, akinek az egész komédiát játsszák.

A mi álmatag városunk sem kivétel. A sajtót olvasva – amely nagy archetípus-gyártó – látjuk, hogy a nevek ismétlődnek: politikusok, újságírók, művészek, tisztviselők, vagy valamit tevő polgárok alkotják a helyi hírességek klubját. A legtöbben archetípusok: vezetők, gyógyítók, hírhozók, bölcsek, gazdagok stb. Mind pletykákat váltanak ki és mítoszokat, amelyek feladata, hogy a a valóságot és az erkölcsöt mindenkinek a saját szintjére hozzák, akár a nagy képzelgések árán is.

Én is a közösség archetípusai között vagyok. A hírek természete az árnyékosabbak közé sorol be: bolond, úrfi, rossz ember. Sajnos nem vagyok elég féktelen ahhoz, hogy a tékozló fiú legyek, annyira szeretett sem – a falu bolondja mindig jó szándékot vált ki. A Muian projekt legutóbbi kiállítása a pletykalapok szorgalma révén elhozta nekem a helyi démon szarvait, a vadét, a kellemetlen meglepetések emberéét. Persze a Bihoreanul hetilap dolgozói is egy archetípust képviselnek, a „bűnfalóét”, olyan emberekét, amik megaláznak mást, hogy védjék a közösséget: régente ezek hóhérok voltak, kínzók, gyilkosok. Ma a botránysajtó, amely készen áll uszítani a népet, hogy az ne essen bűnbe.

Az archetípust nem mi választjuk, és ha mégis megvan ez a felelősség, akkor minél jobban eleget kell tenni neki. A helyi démoné a csábítás, a bűnbe taszítás feladata. A konfliktusa a lelkiismeret takarítóival van: pappal, vezetővel és bűnfalóval. A fogadás egyszerű: a démon jobban löki a bűnbe az embereket, mint ahogy ebben meg tudják akadályozni. A cél a lelkiismeret hibái miatti kínlódás, hogy a népnek jussanak eszébe az emberi gyengeségek.

A Muian a „sátánnal kötött paktum” sorozata. Nem csoda, hogy megjelentek szarvai is, és egy másik diabolikus archetípus nevét, a Victor Pontát tartalmazó feliratok – és nem véletlen egybeesés, hogy ugyanazt a fotót választottam, amin ez van. A fordulatok egyike az egésznek a legalitása: én sem tartottam be a törvényt, a törvény sem büntetett meg. De az inzultusok, a rágalmak, a fenyegetések, aláírva, vagy kamerába mondva, több mint 70 polgári és büntető per alapját adják, amelyeket a város javát védők ellen indíthatok, hogy jól meggazdagodjak.

A másik a botrány: az emberek azt hiszik, azért keltettem, hogy híres legyek, és nem törődnek a másodlagos hatással, azzal, hogy a művészeti piacon minden kinyomtatott szó, minden másodpercnyi adás, minden fotó pénz, ami hozzáadódik a projekt értékéhez. Sok tíz cikket írva, beszélgetős műsorokat készítve, fórumokon vitázva a váradiak és a sajtó növelték a piaci értékét – 50.000 euró ment el a Muianról beszélgetésekre. A rongálások után minden megmaradt stencil drágább lesz. Az utolsó, talán egy olyan, ami magántulajdonon van, többet fog majd érni, mint a ház maga. És ha abban mondjuk egy szegény család lakik, és a városháza letörli a kincset, akkor vajon ki a bűnös?

A nagy mű a kiállítás: akik nem látták, Totorean asszony meséiből ismerik, aki a kedvencem a bűnfalók közül. Akik látták, emlékezhetnek Totorean asszony arcképére, ahogy a kiállításon mosolyog, kivehetetlen arcképek között, miközben ő maga reszketve és nedves szemekkel állja a közönség támadásait. A bosszúálló düh, ellenem, elmulasztotta a kiállítás legkegyetlenebb részét: egy teremben, ahol a kommentek és a projektre vonatkozó hírek voltak kiállítva, egy kerítéssel elválasztva a közönségtől, ott voltak Radu Târnovean, Aurel Roșu, Doina Tătar, Ovidiu Gui, Andreea Nistor művei, mind olyanok, akik inzultáltak engem, és akiktől megvásároltam egyes munkáikat. A közönséget megkértük, hogy akasszák fel e műveket a kerítésre, húskampókkal. A legfurcsább dolog történt: akik belevágták a vásznakba a kampókat, nem voltak sem „átlagos” váradiak, sem hozzám közel állók, UAP-művészek voltak, a munkák készítőinek munkatársai, diákjai, akik szégyenérzet nélkül és emelkedettség nélkül tönkretették a kollégáik, feletteseik, tanítóink munkáit (és a tulajdonomat). A legszorgalmasabb Sălăgean, Pământ urak és și Ioan Augustin Pop mester voltak, utóbbit azon kaptam, ahogy fúrógéppel dolgozik Aurel Roșu egy képén. Amikor a helyi művészek nagy szelleméről hallanak, ne feledjék, hogy siettek, a Legyek urában lévő gyerekekhez hasonlóan tönkretenni embertársaikat.

Meg kell kérdeznem a kedves olvasókat, hogy megszabadultam-e ahogy kell a démoni szereptől. Mert a Muian III közeleg, mint az apály-dagály, és azok, akik tudják, hogy bűnösök, jobban teszik, ha számot vetnek önmagukkal.

Gabriel Miloia