Nyolcvanéves Kányádi Sándor

A költőt április 20-án a budapesti

Petőfi Múzeumban

köszöntötték

születésnapján a hazai és a

romániai magyar irodalom képviselői,

barátai és a kulturális tárca.

Egy ott elhangzott méltatás szerint

Kányádi egy személyben költő

és tanú, korának hiteles

krónikása, tetőtől talpig

európai polgár, tipikusan

kelet-közép-európai

művészsorssal.

    A Hargita megyei

Nagygalambfalván (Porembenii Mari),

székely parasztcsaládban született.

A kolozsvári Színművészeti

Főiskolára és a Bolyai

egyetemre járt, 1954-ben szerzett

magyartanári oklevelet. 1950-ben

Páskándi Géza fedezte fel,

dolgozott az Irodalmi Almanach, az Utunk, a

Dolgozó Nő és a Napsugár

című gyereklap

szerkesztőségében is, első

verseskötete 1955-ben jelent meg.

    Kezdetben "a szocialista

lelkesedéstől megszállottan"

bizakodó verseket írt az élet

és a természet

szépségéről, a

romániai magyarság

jövőjéről - a

kijózanodás a hatvanas években

következett be. Költészetének

fő erkölcsi kérdése a

közösséghez való

hűség és a társadalom

drámai konfliktusainak feltárása

lett, mind tudatosabban kötődött az

erdélyi magyarsághoz.

Nagyszabású költeményekben

keresett választ a magyarság

sorskérdéseire (Fától

fáig, Halottak napja Bécsben),

elítélte a román kormányzat

elnyomó nemzetiségi

politikáját (Krónikás

ének, Visszafojtott szavak a

Házsongárdban), 1987-ben

tiltakozásul kilépett a román

írószövetségből.

    Az 1989-es fordulat után

számot vetett a múlttal, de arra is

figyelmeztetett, hogy a zsarnokság tovább

él a társadalom mélyebb

szerkezeteiben (Kuplé a vörös

villamosról). Több verseskötete,

meséje szól a gyermekeknek,

életművének fontos

részét képezik az esszék

és műfordítások.

Kányádi Sándort saját

műveinek avatott előadója és

tudományos előadóként is

kedvelt.

    Kányádi

költészete egyfajta szintézis,

amelyben kifejezésre juttatja a

közösségéért való

aggodalmát és költői

személyiségének belső

kérdéseit.

Költészetére a

változékony változatlanság

jellemző: változatlan a

népköltészetben gyökerező

hang és a megtartó

közösséghez fűződő

hűség; a

változékonyság a stílusban,

a szemléletmódban, a tematikában

és a műfajváltásokban

fedezhető fel. Figyelme a kisembertől

egészen az emberiség szintjéig

terjed, elégikus líráját

gyakran fűszerezik tragikus és ironikus

elemek.

    1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-,

1998-ban Magyar Örökség-díjat

kapott, 2002 óta a Magyar Művészeti

Akadémia tagja, idén március

15-én a Magyar Köztársasági

Érdemrend Nagykeresztjét vehette

át. 1983-ban Sándor fiának 20.

születésnapjára írott

"tagadó versében" mondta ki

óhaját: "lelkemre/ többre/ nem/

vágyom/ lenne/ bár/ egy/ padom/ lenn/ az/

Arany János/ nevét/ viselő/

metróállomáson". A Budapesti

Közlekedési Vállalat 2003.

június 10-én elhelyezte a

táblát, amelyen e sorok is helyet kaptak,

az alatta lévő padot a költőnek

ajánlották.