A nép ellensége: Emberi sorsok a politika boszorkánykonyhájában

Pap István

A Keresztes Attila rendezésében színre vitt darab politikai tézisdráma, amelyben az egyén igazsága kerül összeütközésbe a hatalom hazugságra épülő érdekeivel, képletszerű pontossággal mutatva meg azt, hogy demokratikus keretek között hogyan zajlik le egy ilyen konfliktus. Thomas Stockmann, a város fürdőorvosa (Sebestyén Aba) felfedezi, hogy az addig tisztának, gyógyító erejűnek gondolt víz valójában szennyezett és fertőző. A víztárolót, illetve a hálózatot más helyre kellene építeni, csakhogy ez rendkívül magas költségekkel járna, és az átépítés miatt legalább két évre be kellene zárni az amúgy a város számára szép jövedelmet biztosító létesítményt. Thomas számára nem kérdés, hogy mi a helyes cselekedet ebben a helyzetben, de bátyja, Peter Stockmann, a város polgármestere (Tollas Gábor) politikai karrierjét kockáztatja, ha kitudódik az igazság. Az ügy kezdetben egyszerűnek tűnik, hiszen az orvos mellett áll természetesen a családja, valamint a helyi sajtó, és a kispénzű polgárokat, azaz a tömör többséget képviselő Aslaksen nyomdász (Henn János) is. Csakhogy ahogy haladunk előre, úgy tárulnak fel egyre inkább a közösséget átszövő érdekhálózatok, melyek súlyosan sérülnének azzal, ha fény derülne a valós helyzetre. Emiatt rendre fordulnak el a főhőstől a befolyásos pártfogók, végül még saját felesége, Katrine (Moldován Orsolya) is meginog, amikor veszélybe kerül a család megélhetése.

Szövegközpontúság

A fentebb említett képletszerűség már a szerző által felvázolt fekete-fehér helyzettel megteremtődik, és megmutatkozik a leegyszerűsített, fehér színpadképben is; az ebbe a fehérségbe belépő minden alak éles kontrasztba kerül azzal a közeggel, amelyben megjelenik. Az előadásban minden eszközzel a mondanivaló mának szóló üzenetét hangsúlyozzák; ezt emeli ki a színészek mai kornak megfelelő ruházata, Kúnos László friss, mai nyelvezetű fordítása, valamint az előadás során egy kivételtől eltekintve egyetlen zenei betét felhasználása, ami nem hangulatteremtésre, hanem csak a jelenetek közötti átmenet kitöltésére szolgál, így a zenei anyag sem tereli el a figyelmet az üzenetről. A szövegnek rendkívül fontos szerepe van a darabban, a színészeknek azonban nehéz dolguk volt a szöveg tolmácsolásával, mert két irányba kellett játszaniuk, ugyanis nemcsak a nézőtéren, hanem a színpad hátsó részében is nézők ültek. Emiatt el-elvesztek a légben azok a szövegek, amelyeket a színészek valamelyik közönség-szektornak háttal mondtak el. Sajnos ezt a problémát a színpadra helyezett mikrofonokkal sem sikerült maradéktalanul áthidalni, így a közönség a megszokottnál is koncentráltabban kellett figyeljen az elhangzottakra.

Hatalomtechnikák

Ibsen ebben az ókori sorstragédiákra emlékeztető mesterművében racionális szigorral vezeti végig főhősét a bukás stációin. Abban a társadalomban, amelyben a többség uralma a meghatározó, ott a tömeg érdekeivel szembemenő, saját (szólás)szabadságát fontos társadalmi értéknek tartó kivételes személyiség törvényszerűen kudarcra van ítélve. A norvég mester A nép ellenségében azt mutatja meg, hogy a tizenkilencedik században divatos romantikus hős, illetve a nietzschei felsőbbrendű ember sorsa miként fordul tragikusra a közösség béklyójában. Ibsen kérlelhetetlenül világít rá a nép uralmának gondolata mögött meghúzódó nyers valóságra, arra, hogy az eszmék manipulációs eszközök és hangzatos szólamok csupán, a demokratikus intézményeket pedig valójában nem a nép, hanem a mögöttük megbújó elnyomó érdekhálózatok működtetik, melyek kíméletlenül bedarálják a tömegből kiemelkedő egyént. Ebben a vonatkozásban a népgyűlés jelenetsora valóságos kiskátéja a demokratikus elveket és intézményeket pusztán a formalitás szintjén működtető hatalomtechnikáknak, kezdve a napirend és a felszólalók sorrendjének kisajátításával, a szabad szólásra adott nevetségesen rövid időtartammal, és magával a szavazással, amelynek eredménye kizárólag attól függ, hogy ki szervezi a voksolást, ki és hogyan teszi fel a kérdést, illetve ki számolja a szavazatokat. Formailag tehát a demokratikus társadalom működéséhez szükséges minden elemet felvonultattak – a panaszos kifejthette véleményét, a helyi sajtó vezetője is megnyilatkozott (tehát szólás- és sajtószabadság kipipálva), és szavazás is volt, vagyis a demokratikus népuralom legfontosabb eszközeit vetették be azért, hogy megakadályozzák a legfontosabbat: a közösség szembesítését az igazsággal.

Álvita

A szólásszabadság eszméjének és eszközének tökéletes kifigurázásaként hatott a népgyűlés levezető elnöke, Aslaksen által kezdeményezett fórumbeszélgetés. A nyomdászt alakító Henn János kérdéseket tett fel a nézőknek a demokrácia mibenlétéről, és bár a váradi közönség nem volt különösebben vevő erre a játékra, csak-csak érkeztek feleletek a feltett kérdésekre. Mint arra számítani lehetett, egyrészt a nézők kiléptek az előadás kereteiből, és a konkrét mindennapi valóságból merítettek példákat mondanivalójukhoz, másrészt nem a hatalom szájíze szerint való válaszokat adtak. De Henn János a népgyűlés vezetőjeként ilyen körülmények között is zseniálisan terelte el mindig a beszélgetést számára kedvező irányba, ebben a jelenetben nemcsak kiváló színészi, de figyelemre méltó manipulátori és politikusi teljesítményt is nyújtott. Ez a kis közjáték nagyon fontos szerepet játszik az előadás üzenetének tolmácsolásában, egyfajta gyakorlati igazolása az ibseni téziseknek, mindazonáltal a nézőket kizökkentette az előadás közegéből és hangulatából. Szerencsére Henn János nem erőltette nagyon a dolgokat, így a nézők figyelme könnyebben visszatérhetett a színpadon zajló drámához.

Tragédia

Az előadás fő színészi attrakciója Sebestyén Aba teljesítménye a főhős, Thomas Stockmann szerepében. A megformálás különös nehézsége abban áll, hogy fel kell oldani az ebben az Ibsen-figurában fellelhető, meglehetősen furcsán ható naivitást. Stockmann doktor ugyanis meglehetősen sokáig abban a meggyőződésben él, hogy őt mindenki tisztelni és becsülni fogja nagy horderejű felfedezéséért, nem méri fel, milyen kockázatos vállalkozásba kezdett, így aztán annál keservesebb számára a felismerés, hogy darázsfészekbe nyúlt, ami rengeteg anyagi érdeket sért, márpedig – így szól az ibseni ítélet – egy demokratikus közösségben az anyagi érdekek fontosabbak az igazságnál. Sebestyén Aba hitelesen ábrázolja ezt az átmenetet a naivitástól a helyzet felismerésén át a dacig, a végső konzekvenciák levonásáig, melynek csúcspontja a népgyűlésen tartott szenvedélyes monológ. A marosvásárhelyiek előadásuk végéről lecsípték az eredeti Ibsen-mű optimista, voluntarista végkicsengését, amely szerint az ellehetetlenített családfő magániskolát tervez nyitni, és új csatába indul a maradiság, valamint a kisszerű anyagi önzés ellen, ezzel szemben a vásárhelyiek verziójában marad a teljes bukás, a kudarc, a menekülés a városból, az országból. De a remény belengetésének az elmaradásáért a remek előadás kárpótolta a közönséget.